Még egyszer a szórend
szerző: Arany János
Töredék. Nem adatott ki.[1]
Első alkalommal az itt forrásként jelzett műben lett közölve.

A NYELVŐR, közelebbi (augusztusi) számában,[2] pályakérdésül tűzi ki: „minő helyet foglalnak el a különnemű (állító és tagadó, fő és mellék, óhajtó, tiltó, kérdő) mondatok szavainak sorában a segédigék s a következő periphrasticus igék: kell, lehet, akar stb. ha az úgynevezett igekötős igék infinitivussal állanak kapcsolatban; nevezetesen mily esetekben lépnek, s melyek közülök, az igekötő s az infinitivusban álló ige közé?”

Első tekintetre úgy véltem, hogy ily pályakérdés, nyelvérzékkel biró magyar emberre úgy hat, mintha arra tűzetnék ki jutalom, vajon a melléknév a főnévnek előtte vagy utána áll-e; vajon ez-e jobb: „a piros rózsa nyílik” vagy „a rózsa piros nyílik.” Mert valóban ezek helyett: „el fogok menni,” „le akarok fekünni,” „meg kell tenni,” rendes hangsúlylyal, más szórend nem követhető.

Azonban egy tekintet a felhozott s még bővíthető nagy számú példákra meggyőzött arról, hogy itt csakugyan helye van a kérdés tisztázásának. Mert a felhozott igék közül a hosszabbak, s ily viszonyban gyérebb használatúak, mint törekszik, szándékozik, bátorkodik s hozzátehetnők: kényteleníttetik stb. kevésbbé látszanak tűrni az igekötő és infinitiv közötti helyet. Meg kénytelenítettem neki mondani; el bátorkodtam hozni; fel törekszem nyitni az ajtót, csaknem hallatlan visszásságok.

Hol van itt a határ? Megtalálható-e általában? vagy a nyelvszokás csak szeszélye szerint bánik el? a pályázattól várjuk ennek eldöntését.

Én csak azért szólok e kérdéshez, mert a NYELVŐR egyik régibb évfolyamában magam is odavetettem volt egy pár ötletet, melyek részben a szórend e kérdésére vonatkoznak; jelesűl azt igyekeztem kimutatni, hol van az igekötő helye, állító és tagadó mondatban: 1. ha nincs segéd- vagy bármi nemű pótló ige, 2. ha segéd- vagy pótló ige van, infinitivussal.

Vizsgálatom eredményét röviden itt is összevonom, mert nem hízeleghetek magamnak azzal, hogy e pár éve közlött czikkecskére valaki még emlékeznék, s olvasmányaimban, a napi sajtón stb. legkisebb nyomát sem sejtem, hogy az írók figyelemre méltatták volna.

Azt mondtam tehát, hogy rendes, azaz nem különösen hangsúlyozott mondatban (és most hozzáteszem: csak jelentő módban), ha az igekötős ige segédige nélkül áll, akkor igekötője állító mondatban nem válik el, tagadóban elválik; péld. Leirom. Nem írom le. Ha pedig segéd- vagy pótló igével áll infinitivusban, akkor megfordítva, tagadóban nem válik el, állítóban el, így: le tudom írni, nem tudom leírni. Ez elég egyszerű, és áll is minden segéd- vagy szokottabb, gyakoribb pótló igével (tud, akar, fog stb.).

De azon végeztem, hogy e szórend, némely kötszókkal kapcsolatban, változást szenved, mely minden egyes kötszóra nézve még bővebben vizsgálandó. Vagy más szóval, nincs kiderítve, mikép módosúl e szabály mellék- azaz oly mondatokban, melyek értelme a megelőző vagy rá következő mondattól függ, tehát, a mint én helyesebbnek vélném nevezni: függő mondatokban. Erre nézve akarom most közleni némely észrevételeimet.

Hanem előbb azzal kell tisztába jönnünk, mi a magyarban a rendes, az egyenes, vagy is az oly szórend, melyben a mondatnak nincs valmely része különösen hangsúlyozva.

Az ismertebb modern nyelvek ilynemű szórendje tudvalevőleg: alany, állítmány, tárgy. Ez-e a magyaré is? Nem mindig ez.

E kérdésre: „mit csinálsz?” a legnyugodtabb hangulattal sem így felelünk; (én) „írok levelet,” (én) „vágok fát,” (ő) „megyen bálba!” hanem így: levelet írok, fát vágok, bálba megy. Tehát a tárgy megelőzi az állítmányt. De az alanyt, ha ki van téve, nem: Péter bálba megy.

Ha két tárgy van, accusativ és egyéb ragos: akkor az accusativ előzi meg az igét, a másik utána kerül. Hadd álljon itt a M. Nyelv rendszeréből való ismert példa: Péter búzát viszen a vásárra.

E szerint a magyar egyenes szórend mintája sokszor ez:

1. Alany, tárgy, állítmány.
2. Alany, accusativ, állítmány, dativ.'

Hanem ez a szórend csak az esetben uralkodik, ha az ige nem igekötős, és nem a határozott formában áll. Mert így a tárgy az állítmány után is eshetik: Péter elvágta az újját v. Péter az újját elvágta. A búzát elvitte v. elvitte a búzát.

A tárgyra, mely így megelőzi az állítmányt, az állítmány hangsúlya tétetik át, mely az alanyénál is emeltebb, s a mondatban fő hangsúlynak nevezhető. (Én) levelet írok, (én) tollat faragok; (a bátyám) templomba ment; minden különös nyomósitás, azaz a nélkül is, hogy azt akarnám kiemelni: levelet (nem mást), templomba (nem máshová), a tárgynév kap főhangsúlyt állító mondatban.

Tagadóban e fő hangsúly a nem, vagy ezzel rokon tagadó szóra esik. Egyszersmind a tárgynév elveszti fontosságát és az ige után kerűl: nem írok levelet, (bátyám) nem ment templomba, P. nem visz búzát a vásárra.

Ily szerkesztésnél, állító mondatban a tárgynévnek ott a helye, hol tagadóban a nem-nek. Péld.

(P.) búzát viszen a vásárra.
(P.) nem viszen búzát a vásárra.

Az igekötőnek pedig általában ott a helye, hol ily szerkezetben a tárgynévnek. Péld.

(Én) megtanultam a leczkémet.
(Ő) nem tanulta meg a leczkéjét.
(P.) búzát akar vinni a vásárra.
(P.) nem akar búzát vinni a vásárra.
(Én) meg tudom tanulni a leczkét.
(Te) nem tudod megtanulni a leczkét.

Állító mondatban e szerkezet nem változik, ha igekötős ige elé oly határozó jő, mely az állítás erejét még neveli, mint nagyon, jól, jobban a módra nézve; korán, elébb stb. az időre nézve; sokszor, többször, mindig a gyakoriságra nézve, szóval állításban a + plus. Péld. (A fiút) megverték. (A fiút) nagyon megverték (nem: nagyon verték meg). (Én) elébb meghallottam mint te. Sokszor megmondtam neki, hogy ne nyúljon hozzá. Ez egyszerű szabály ellen úton-útfélen vét a mai irodalom.

De ha az állítmány hangsúlya nem igekötőn, hanem tárgynéven van: akkor a szerkezet más. Péld.

(Péter) gyakran visz búzát a vásárra.
(Péter) nem visz gyakran búzát a vásárra.

Itt a nem helyének a határozó felel meg, s a tárgynév az ige után esik.


–––––

A czikk-töredék itt félbenmaradt. Nyelvtudósainkat azonban talán még érdekelni fogják a következő példák, melyek e fejtegetés további részleteit világították volna meg[3]:


SZÓREND

.

Sokszor megmondtam neki, de ritkán fogadja meg a jó tanácsot.
Ma jókor felkeltem, pedig az este későn feküdtem volt le.
Nagyon megútáltam, bár még alig ismerkedtem meg vele.
Hamar oda értünk most, tegnap későn értünk oda.
Hányszor elmondtam neki, de egyszer sem értette meg!
Könnyen megalkudtunk, de nehezen fizetett meg. Nagynehezen megfizetett.
Jól megcsinálta. Rosszúl csinálta meg. Sokára, rosszúl, megcsinálta.
Többnyire megtalálja. Csak néha találja meg. Néha mégis megleli.


* * *


Megjegyzés
  1. A kiadás szerkesztőjének, Arany Lászlónak közlése.
  2. Atyám a NYELVŐRT keletkezése óta a legélénkebb figyelemmel kisérte; gyakran helyeselte fejtegetéseit, olykor boszankodott reá, kivált az olyan czikkekért, melyek a nyelv költői használatát túlságosan meg akarták „rendszabályozni", és az olyan szószármaztatásokért, melyek talán igen is nagy készséggel igyekeztek valamely magyar szót német, szláv vagy latin eredetűnek bizonyítani; de ha boszankodott is, füzeteit olvasta szorgalmasan, és tele írta széljegyzetekkel… Arany László megjegyzése.
  3. Arany László megjegyzése.