Még egyszer a szórend
szerző: Arany János
Első alkalommal az itt forrásként jelzett műben lett közölve.
A NYELVŐR, közelebbi (augusztusi) számában,[2] pályakérdésül tűzi ki: „minő helyet foglalnak el a különnemű (állító és tagadó, fő és mellék, óhajtó, tiltó, kérdő) mondatok szavainak sorában a segédigék s a következő periphrasticus igék: kell, lehet, akar stb. ha az úgynevezett igekötős igék infinitivussal állanak kapcsolatban; nevezetesen mily esetekben lépnek, s melyek közülök, az igekötő s az infinitivusban álló ige közé?”
Első tekintetre úgy véltem, hogy ily pályakérdés, nyelvérzékkel biró magyar emberre úgy hat, mintha arra tűzetnék ki jutalom, vajon a melléknév a főnévnek előtte vagy utána áll-e; vajon ez-e jobb: „a piros rózsa nyílik” vagy „a rózsa piros nyílik.” Mert valóban ezek helyett: „el fogok menni,” „le akarok fekünni,” „meg kell tenni,” rendes hangsúlylyal, más szórend nem követhető.
Azonban egy tekintet a felhozott s még bővíthető nagy számú példákra meggyőzött arról, hogy itt csakugyan helye van a kérdés tisztázásának. Mert a felhozott igék közül a hosszabbak, s ily viszonyban gyérebb használatúak, mint törekszik, szándékozik, bátorkodik s hozzátehetnők: kényteleníttetik stb. kevésbbé látszanak tűrni az igekötő és infinitiv közötti helyet. Meg kénytelenítettem neki mondani; el bátorkodtam hozni; fel törekszem nyitni az ajtót, csaknem hallatlan visszásságok.
Hol van itt a határ? Megtalálható-e általában? vagy a nyelvszokás csak szeszélye szerint bánik el? a pályázattól várjuk ennek eldöntését.
Én csak azért szólok e kérdéshez, mert a NYELVŐR egyik régibb évfolyamában magam is odavetettem volt egy pár ötletet, melyek részben a szórend e kérdésére vonatkoznak; jelesűl azt igyekeztem kimutatni, hol van az igekötő helye, állító és tagadó mondatban: 1. ha nincs segéd- vagy bármi nemű pótló ige, 2. ha segéd- vagy pótló ige van, infinitivussal.
Vizsgálatom eredményét röviden itt is összevonom, mert nem hízeleghetek magamnak azzal, hogy e pár éve közlött czikkecskére valaki még emlékeznék, s olvasmányaimban, a napi sajtón stb. legkisebb nyomát sem sejtem, hogy az írók figyelemre méltatták volna.
Azt mondtam tehát, hogy rendes, azaz nem különösen hangsúlyozott mondatban (és most hozzáteszem: csak jelentő módban), ha az igekötős ige segédige nélkül áll, akkor igekötője állító mondatban nem válik el, tagadóban elválik; péld. Leirom. Nem írom le. Ha pedig segéd- vagy pótló igével áll infinitivusban, akkor megfordítva, tagadóban nem válik el, állítóban el, így: le tudom írni, nem tudom leírni. Ez elég egyszerű, és áll is minden segéd- vagy szokottabb, gyakoribb pótló igével (tud, akar, fog stb.).
De azon végeztem, hogy e szórend, némely kötszókkal kapcsolatban, változást szenved, mely minden egyes kötszóra nézve még bővebben vizsgálandó. Vagy más szóval, nincs kiderítve, mikép módosúl e szabály mellék- azaz oly mondatokban, melyek értelme a megelőző vagy rá következő mondattól függ, tehát, a mint én helyesebbnek vélném nevezni: függő mondatokban. Erre nézve akarom most közleni némely észrevételeimet.
Hanem előbb azzal kell tisztába jönnünk, mi a magyarban a rendes, az egyenes, vagy is az oly szórend, melyben a mondatnak nincs valmely része különösen hangsúlyozva.
Az ismertebb modern nyelvek ilynemű szórendje tudvalevőleg: alany, állítmány, tárgy. Ez-e a magyaré is? Nem mindig ez.
E kérdésre: „mit csinálsz?” a legnyugodtabb hangulattal sem így felelünk; (én) „írok levelet,” (én) „vágok fát,” (ő) „megyen bálba!” hanem így: levelet írok, fát vágok, bálba megy. Tehát a tárgy megelőzi az állítmányt. De az alanyt, ha ki van téve, nem: Péter bálba megy.
Ha két tárgy van, accusativ és egyéb ragos: akkor az accusativ előzi meg az igét, a másik utána kerül. Hadd álljon itt a M. Nyelv rendszeréből való ismert példa: Péter búzát viszen a vásárra.
E szerint a magyar egyenes szórend mintája sokszor ez:
- 1. Alany, tárgy, állítmány.
- 2. Alany, accusativ, állítmány, dativ.'
Hanem ez a szórend csak az esetben uralkodik, ha az ige nem igekötős, és nem a határozott formában áll. Mert így a tárgy az állítmány után is eshetik: Péter elvágta az újját v. Péter az újját elvágta. A búzát elvitte v. elvitte a búzát.
A tárgyra, mely így megelőzi az állítmányt, az állítmány hangsúlya tétetik át, mely az alanyénál is emeltebb, s a mondatban fő hangsúlynak nevezhető. (Én) levelet írok, (én) tollat faragok; (a bátyám) templomba ment; minden különös nyomósitás, azaz a nélkül is, hogy azt akarnám kiemelni: levelet (nem mást), templomba (nem máshová), a tárgynév kap főhangsúlyt állító mondatban.
Tagadóban e fő hangsúly a nem, vagy ezzel rokon tagadó szóra esik. Egyszersmind a tárgynév elveszti fontosságát és az ige után kerűl: nem írok levelet, (bátyám) nem ment templomba, P. nem visz búzát a vásárra.
Ily szerkesztésnél, állító mondatban a tárgynévnek ott a helye, hol tagadóban a nem-nek. Péld.
- (P.) búzát viszen a vásárra.
- (P.) nem viszen búzát a vásárra.
Az igekötőnek pedig általában ott a helye, hol ily szerkezetben a tárgynévnek. Péld.
- (Én) megtanultam a leczkémet.
- (Ő) nem tanulta meg a leczkéjét.
- (P.) búzát akar vinni a vásárra.
- (P.) nem akar búzát vinni a vásárra.
- (Én) meg tudom tanulni a leczkét.
- (Te) nem tudod megtanulni a leczkét.
Állító mondatban e szerkezet nem változik, ha igekötős ige elé oly határozó jő, mely az állítás erejét még neveli, mint nagyon, jól, jobban a módra nézve; korán, elébb stb. az időre nézve; sokszor, többször, mindig a gyakoriságra nézve, szóval állításban a + plus. Péld. (A fiút) megverték. (A fiút) nagyon megverték (nem: nagyon verték meg). (Én) elébb meghallottam mint te. Sokszor megmondtam neki, hogy ne nyúljon hozzá. Ez egyszerű szabály ellen úton-útfélen vét a mai irodalom.
De ha az állítmány hangsúlya nem igekötőn, hanem tárgynéven van: akkor a szerkezet más. Péld.
- (Péter) gyakran visz búzát a vásárra.
- (Péter) nem visz gyakran búzát a vásárra.
Itt a nem helyének a határozó felel meg, s a tárgynév az ige után esik.
A czikk-töredék itt félbenmaradt. Nyelvtudósainkat azonban talán még érdekelni fogják a következő példák, melyek e fejtegetés további részleteit világították volna meg[3]:
.
- Sokszor megmondtam neki, de ritkán fogadja meg a jó tanácsot.
- Ma jókor felkeltem, pedig az este későn feküdtem volt le.
- Nagyon megútáltam, bár még alig ismerkedtem meg vele.
- Hamar oda értünk most, tegnap későn értünk oda.
- Hányszor elmondtam neki, de egyszer sem értette meg!
- Könnyen megalkudtunk, de nehezen fizetett meg. Nagynehezen megfizetett.
- Jól megcsinálta. Rosszúl csinálta meg. Sokára, rosszúl, megcsinálta.
- Többnyire megtalálja. Csak néha találja meg. Néha mégis megleli.
- Megjegyzés
- ↑ A kiadás szerkesztőjének, Arany Lászlónak közlése.
- ↑ Atyám a NYELVŐRT keletkezése óta a legélénkebb figyelemmel kisérte; gyakran helyeselte fejtegetéseit, olykor boszankodott reá, kivált az olyan czikkekért, melyek a nyelv költői használatát túlságosan meg akarták „rendszabályozni", és az olyan szószármaztatásokért, melyek talán igen is nagy készséggel igyekeztek valamely magyar szót német, szláv vagy latin eredetűnek bizonyítani; de ha boszankodott is, füzeteit olvasta szorgalmasan, és tele írta széljegyzetekkel… Arany László megjegyzése.
- ↑ Arany László megjegyzése.