Mécsvilág
| Mécsvilág szerző: Kiss József |
Leány korában járta a minétet,
Vuklikba sodorta szép szőke haját.
Kunyhóban a nyomor, kastélyban az élet:
Olcsó volt az erény s divatos a brokát.
»Édes kis kincsecském - was hast du gemacht?«
Felemás ének volt a kedvenc nóta.
»Nem tudtam aludni - die ganze Nacht.«
Hej, de megváltozott az élet azóta!
A kurtaszabású derékok megnőttek,
Jött az empire, ment a directoire...
Azután értünk nagy, furcsa időket -
Anyóka vissza már alig talál.
Aludni, aludni! Anyóka elfáradt,
Nyüzsögnek az árnyak a szoba falán,
Sietnek a frájok bontani az ágyat,
Melynél fehérebb a gleccser sincs talán.
Velence csipkéje leng a párna csücskén,
Nótáznak a lányok: »Édes kis kincsecském!...«
S halad a munka gyorsan, egymásután.
Hozza az egyik a medence-tálat,
Fogja a másik a fésűt aranybúl,
Gurítják a zsöllyét, a selymeset, lágyat,
Bizalmas meghittjét sugaras napokbul.
Hamar a zsámolyt! papucsot elő!
Két ringó opál a két csöppség csattja -
Itt minden oly gazdag, előkelő,
S oly régi, oly ódon a ház arculatja.
Művész-ón húzta a boltív vonalát,
Arany-keretben dámák enyelegnek,
Viselnek pomádés, lisztes frizurát
S hímes mezőkön a nyáj után mennek.
Watteau világa szőnyegen, falon:
Édes, bohóság! Színes unalom!
Palizander a szuszék, rózsa a párkány!
Csecsebecséktől görnyed fogas, állvány,
Minden fülkének megvan a lakója:
Szobrocska, váza, faun, avagy manóka,
De a teremnek legfőbb ékessége
Mégis a szent szűz boldogságos képe.
Korhadt keretben földig ér a lába
S belenyúl a feje a kék menyországba.
Visel a homlokán bizanci koronát...
S szolgálja őt is a fürge lánysereg;
Kristálymécsesbe sodorják a kócot,
S meggyújtják rendre a szomjas kanócot,
A pisla lángot, mely őnéki libeg
Sejtelmes hosszú éjszakákon át...
Madonna, áldd meg, kik fáradnak érted
S juttasd konty alá: egyebet se kérnek,
De csitt! De balga! Ím itt a nagyasszony!
Suhog a selyme, görnyed az alakja,
Tipegő léptit óvatosan rakja,
Jár halkan, mint árnyék sárguló haraszton.
Egy kicsit furcsa! Összetöpörödve,
Ezer gyüremlés, ránc, redő az arcán.
Az idő kisöpör - mind kisöpörte:
Ő itt van s nevet az idő kudarcán.
Kicsit kacér még. Füllent zöldet, kéket, -
Egy csomó évet el-elsinkofál:
Madonna! nézd el neki a nagy vétket,
Bizony, bizony nem tudja: mit csinál!
- Aludni! aludni! Anyóka elfáradt,
Nyüzsögnek az árnyak a szoba falán,
Serényen a frájok munkáho' látnak,
Fürösztik, mosdatják szorgos-szaporán.
Puha kendőkbe törlik, simogatják,
Aranyfésűvel haját bontogatják,
Bontják, csomózzák, hogy üde maradjon -
Tán bizony bálba készül a nagyasszony!?
S előkerülnek a vén sifonérbul
Az otthonszőtt, drága patyolatok...
El-ül a sürgés, a nyüzsgés, a dérdur,
S éji toalettben anyóka ragyog:
Feje búbjáig fodros főkötőben,
Csupa fehérség - fehér a fehérben.
Aztán vigyázva elteszik az ágyba,
A mennyezetesbe, illatos-lágyba,
Ahol pihenni fog másnap reggelig,
Ahogy a virágot másnapra elteszik.
Elfújják a gyertyát, mind a száz szálat,
Sötét lesz. Mára vége a szolgálat!
Nem marad égve -
Csak a Madonna három kis mécse!...
S az éjben, a zsongó nesztelenségben,
Amely most erre hirtelen támad,
Amely se nem csend, se nem éj egészen,
Csak halk rezgése szürke félhomálynak,
Megszólal egy hang, hárfához hasonló,
Megszólal Iván, a vak mesemondó.
Mesék vadonában biztos a járása,
Világtalan szemét az éjbe beássa,
A fülivel lát, lelkével tapogat
S megérez látóknak idegen dolgokat.
Ha delel a hold, őt kéjjel rezgi át
A csodálatos, édes éjjeli világ.
Delejes áram szikrája ha pattan,
Közel, vagy távol messze sivatagban:
Rajta keresztül suhog az árja -
S ő a sötétet színesnek látja,
Mint észak lakója a sarki világot...
S a nagyasszonyt este est után
Álomba meséli az öreg vak Iván.
Ez az ő tiszte rengeteg éve
S kijár neki a kommenció érte.
Paraszt zekében ül egy kicsi széken.
Térdein nyugtatva két keskeny kezét,
A Mária-képpel ül szemben éppen
S foly ajkairól az édes beszéd:
...Mese-erdőben, virágos vadonban
Készült számára a csodaravatal...
De Hófehérke mélységes álomban
Csak alszik, alszik és soha meg se hal.
Sátrat föléje ezer éves tölgyek
Ága-bogái és vad indák szőttek,
Lombrésen az égbolt bekandikál,
Nézni, hogy a leányzó mit csinál?
S tölgy odujában a harkály kopácsol:
»Sohse kell félni a csúnya haláltól!«
Mert nincs is! - bogozza a szót Iván,
De pihenni jó s pihenni kiván
A test és a lélek, hogyha elfárad
A hosszú lézengés és munka során.
Mert minden, minden: a gyönyör is munka,
Ó de az álom oly édes pesztonka,
S lesz ébredés bizton az álom után...
A vak mesél a hangtalan éjnek,
S magánya egyre nyomasztóbb, mélyebb.
S amikor ajka már régen hallgat,
Lelke még mindig csodák közt ballag...
Egyszer fölrezzen... Suhanást érez
(Mert fül megfogni e neszt nem képes).
A bársony pokrócon, a szentkép alatt
Egy torkos egérke vígan mulat.
Lakmároz kénye-kedvire merészül
S szürcsöli lassan az olajat a mécsbül.
»Nagyasszony!« - kiáltja ijedten a vak -
»Dézsmálja az egér a szent olajat.«
»Nagyasszony! Kegyelmes!« - ismétli szavát -
»Lopják, lopják a szent szűz olaját!«
A mécsbél serceg, a láng felbuzdul,
A szent szűz ajka mosolyra mozdul,
S a kéklő magasból jósággal néz le
A tolvaj egérre...