Mátyás Flórián: Magyar nyelvtörténeti szótár
| Mátyás Flórián: Magyar nyelvtörténeti szótár szerző: Arany János |
MAGYAR NYELVTÖRTÉNETI SZÓTÁR. Szerkeszté Mátyás Flórián. II. füzet.
„Ha, mit szaktudósok czélszerűt írnak, nagyobb közönség megolvassa, nyelvtudományunk halad, nemzetiségünk szilárdúl, s utódinknak szebb jövő van biztosítva.”
E sorokkal végzi Mátyás Flórián akadémiai tag közelebb megjelent kis munkája előszavát, melynek czíme: „Magyar Nyelvtudomány. II. füzet.”
A „nagyobb közönség” talán megolvasná „mit szaktudósok czélszerűt írnak,” ha volna a ki figyelmeztesse rá, meg ha nyelvészeink a fő kérdésekben is annyira el nem térnének egymástól, hogy a homlok-egyenest szembe állított rendszerek közt el bírna igazodni. De így, olvasni nem, csak tanulmányozni lehet, s a ki egyszer erre adta fejét, az meg sem áll, míg maga is új rendszerrel nem gazdagítja a nyelvtudományt, tagadván a létezők helyes voltát s növelvén a zavart.
Az „író-tömeg” — miként a nem nyelvtani írókat Mátyás úr nem minden lenézés nélkül, összefoglalja — szintén hiába tenne kísérletet, hogy irályában a nyelvészi tekintélyek adta szabályokat kövesse, vagy az általok kihozott eredményekhez tartsa magát, mert ezek annyira különböznek egymástól sokszor, mint ég és föld. Ott van például az igeidők kérdése. Jaj volna az írónak, ki addig le nem írna egy perfectumot, míg sorba tanácsot nem kérd nyelvészeinktől! Még jajabb, e tanácsok meghallása után! A mi egyik előtt az egyedül üdvözítő írásmód, a másik szemében halálos vétek. Mit tegyen hát e szegény „írótömeg”? Azt várja, míg eligazodnak nyelvészeink? dum dejluit amnis?... Ír bizony a, ki jól, ki rosszúl, a mint az élő nyelv, a mint az irodalmi szokás, a hogy a stil érthető szerkezete vagy pathóticus gerjedelmei kívánják, saját, és a közös nyelvérzék szerint, hézagosb vagy teljesebb nyelvtanulmányai segélyével.
Nem azért bocsátók ezt előre, hogy kárhoztassuk Mátyás úr nyelvtudományi törekvéseit, melyekből a föntebb említett füzetke is mutatványt hoz. Sőt épen azt akarjuk kimondani, hogy a munka, melyen tisztelt szaktudósunk dolgozik: a MAGYAR NYELVTÖRTÉNETI SZÓTÁR oly szükséges, mint a falat kenyér. Mi az akadémiai Nagy szótártól vártunk ilyet, mert e nélkül az nem teljes: de csak itt-amott s néhány szónak találtuk feljegyezve régi jelentését, nem kisérve századokon át, nem támogatva elegendő idézettel régi íróinkból; míg ellenben oly szók, melyek értelme senki előtt nem kétséges, mai nap is közhasználatúak, költőkből szedett idézetekkel vannak felczifrázva, a jó isten tudja miért.
A jelen füzetke izlelőt nyújt Mátyás Flórián „nyelvtörténeti szótárából,” és ezt egészben véve igen derék munkának jósolhatjuk. A közlött néhány czikk mutatja, mily éles elmével s vas szorgalommal állítja össze a szerző nyelvünk történeti tényeit, legrégibb időtől a múlt századig, a „halotti beszédtől” Faludiig, úgy rendezve, hogy az eredmény sokszor meglepően igaz. Az akadémia szótára e munka nélkül nem lesz teljes, ki azt bírja, ezt is meg kell szereznie, mert csak így lesz képes a nyelvet jelenében s múltjában áttekinteni.
De megbocsát M. úr, ha művére egy pár észrevételt is bátorkodunk tenni. S mivel e tudós szerző, ha ellenzésre talál, szereti ösmerni emberét, mielőtt vele beszédbe állana, íme azt is megmondjuk, hogy bár szaktudósnak e sorok írója magát nem tartja, vagy kilencz évig ő is forgatta nyelvemlékeinket s régibb íróinkat, nagy részöket el is olvasta, legalább a mi nyomtatva megjelent; és így ha talán nem ért is, de sejt a dologhoz valamit.
Észrevételink elseje az, hogy Mátyás úr igen sokat követel a régi nyelvnek, a mai nem csak irodalmi, hanem élő nyelv rovására is. Például hogy az élő aznap, minap stb. visszaállíttassék az napon, mi napon stb. formákra, mert csak ez a helyes: túlkövetelés. Verborum vetus interit aetas. Tudni jó, visszahozni nem mindig lehet.
Másik észrevétel, hogy M. úr a latin szövegek magyar fordítását mindig úgy veszi, mintha egyik szó fedezné a másikat, s a magyar szó akkori értelme teljesen megfelelne a latinnak. Semmit sem számít be a régi nyelv szószegénységének, semmit a fordítók tapogatódzásának, nyelvbeli járatlanságának, vagy szabad önkényének. Erősíti például, hogy bádog szó régen aes, aereum jelentésű volt, mert a fordításban e latin szóknak felel meg. A bádog akkor is bádog volt mint ma, a fordító általában csak nemtelen érczet akart vele jelenteni, s miután a rezet már említé, odateszi a bádogot is. Ilyen az, midőn e mondatból: „Jézus az tenger partján terme”, vagy: „két férfiú terme őelőttök” azt hozza ki, hogy terem ige annyi, mint a latin adstat = ott áll, mert a latin eredetiben e szó van. Hisz a terme igét ez értelemben ma is mindennap halljuk, de nem azt teszi, hogy ott áll, hanem hogy ott terem, az az hirtelen, vágatlan megjelenik. Ilyen, hogy a denevér hajdan noctua (bagoly) lett volna, mert a fordító ezt azzal adja vissza. A denevér, tájilag tündenevér, tündelevény, mindig az volt, a mi most, csapongó röptéről nevezve így E részben több kritikát óhajtunk tehát.
Harmadik észrevételünk M. úr teljes meggyőződését illeti, hogy az ős magyar nyelvben nem létezett t. betűs perfectum, csak participium. Azaz, hogy efféle: látott, hallott, jött stb. az ős nyelvben mint jelentő mód múltja eredetileg nem volt használatos. Hogy participiumi alakja sokkal gyakoribb és változatosb régen, mint ma, nem fogja tagadni senki. De hogy múlt időkép nem létezett: ezt Mátyás Flórián honnan fogja bebizonyítni vagy szerinte „begyőzni”? A „halotti beszédből”? Ez maga kevés arra, még ha a königsbergi új találmányt hozzá veszszük is. A „halotti beszédben”, minden rövidsége mellett, van egy forma: adotta vala, mely kétségtelenül régmúlt; s egy másik: adott, melyről Mátyás úr csak most akarja felállítni, hogy participium, az tehát bizonyság nem lehet. A későbbi nyelvemlékek minden lapján találunk t-betűs formát, nem igenév, nem jelző, hanem valóságos múlt gyanánt alkalmazva is. Búvárkodnunk sem kell, csak a Toldy Példatárába pillantanunk. „Immár prédikátor szerzetnek professiót tött, beesködt” — „prédikátor szerzetbeli apácza volt” (Margit legenda). „Mert igen keserőséggel töltött be engemet a mendenható” (Révay-codex). „Hallottátok, mert mondván vagyon a véneknek” (Jászay-codex). „Nemde gondoltad-e en szolgámat Jóbot...” (Döbrentey-codex). „Oh keménységös keresztfa, ki löttel ez napon en fiamnak anyja” (Nádor-codex). „Engem kildtek (küldtek) téged látnom.” (Ének Pannónia megvételéről) stb. stb. Valóban szeretnénk ama „begyőzésről” meggyőződni!
Negyedik észrevételünk Mátyás Flórián stílusát illeti. Kérjük őt, hogy ha azt akarja, hogy művét a ,,nagyobb közönség” is elolvassa, ne tegye olvashatlanná döbrenteismusa által. Természetes ugyan, hogy a ki sokat foglalkozik a régi nyelvvel, utoljára bele éli magát egészen, úgy hogy irálya is a régihez idomul: de ne panaszkodjék aztán, ha nem olvassák. Ki idegen nyelvtant ír, a tanuló nyelvén kell írnia; ki valamit meg akar értetni, oly nyelvet kell használnia, melyet más is megért.
- Megjegyzés
- ↑ A kiadás szerkesztőjének, Arany Lászlónak közlése.