Mária
szerző: Kosztolányi Dezső
A szerkesztő felesége, büszkén, mint egy páva, végigsétált a szobán. Uszályos vörösselyem ruhát viselt, és fehér nyakát leányosan fekete szalaggal kötötte át. Már reggel ebben a toalettben lehetett látni. Korán kelt, és délig azzal töltötte az idejét, hogy parfümöket öntögetett össze, nézegette magát a tükrökben, és egy pár akkordot ütött le a zongorán, amire még a képzői zongoraleckékből emlékezett. Olykor azután benézett a férje szobájába.
- A posta - mondotta most, és egy nagy csomó levelet tett a szerkesztő asztalára.
A férj, erős, hatalmas fiatalember, aki egy irodalmi szemlét szerkesztett, kidugta a fejét a szobrokkal, könyvekkel, újságokkal, kéziratokkal túlzsúfolt íróasztalból, és tisztességtudóan fölállott. Azután kezet csókolt az asszonynak. Ez a bikadöntő, vaskarú dalia komikusan szerette a feleségét. Szertartásosan csókolta. Ha nem látta, ábrándozott róla. Gyámoltalan, diákos szenvedéllyel becézte. Naiv szeme valahányszor őreá nézett, könnybe lábadt és esdekelve szomorúan tágult ki.
- Mária... Mária... - sóhajtotta fuvolázó hangon. Ez a szó úgy hangzott szájából, mint valami nagyon ijedt, nagyon fájó és nagyon illedelmes segélysikoltás.
Az asszony leült a pamlagra, és várt, míg férje fölbontja a leveleket.
A szerkesztő egymás után referált neki:
- Novella... Vers... Újra vers... Egy cikk... Csupa silányság. Nem lehet elolvasni...
- Dobd be a papírkosárba.
A vékony asszonyka mohón kapott a papírcsomagok után. Mindig kacagva és boldogan teljesítette a szerkesztőségi hóhérmunkát. Öröme telt abban, ha télen a szépen teleírt, sokszorosan letisztázott kéziratokat, amikhez a vidéki novellaíró láthatóan még sorvezetőt is használt, egyszerűen belódította a cserépkályhába. Fázós gyönyörrel nézte, hogy birkózik a papiros a lángokkal. Arcára kitüremkedtek ilyenkor azok a rosszakaratú, vidékies ráncok, amiket a főváros pár év alatt sikeresen elsimított a társas érintkezés és konvenció gyakorlatával. Órákig sütkérezett a tűznél, mint egy kis gonosz, tűzimádó macska.
A szerkesztő egy új levelet adott át az asszonynak.
- Gách verset küldött.
- Ér valamit?
- Olvasd el.
Soha jobban nem utált senkit, mint ezt a gőgös írót. Vadul ragadta meg a papirost, és olvasni kezdett. Szűk homlokára ráncok futottak. A szíve dobogott. Gyűlölt minden írót. De a borzas szörnyek között ez volt a legpöffeszkedőbb és a legveszedelmesebb. Mintha nem tudná, hogy belőlük él, gőgösen hordja fönn az orrát, és szemérmetlenül vágja zsebre a fejedelmi tiszteletdíjat. Az arcátlan. De most végre a kezei között volt.
- Nos? - kérdezte a szerkesztő.
Az asszony kacagott.
- Hülyeség. Alkonyi vers. Lapos és otromba. Ízléstelen.
A szerkesztő félénken mondta:
- Nekem pedig tetszik.
- Már bocsáss meg, csupa közhely. Siralmas. Csak nem fogod kiadni? Dobd el.
A szerkesztő habozott:
- De mit teszek Gáchcsal?
Az asszony kis ideig gondolkozott, azután fölemelte a fejét.
- Kidobod őt is.
A szerkesztő feleségére nézett, barna, becsületes szemei elérzékenyültek, és újra kibuggyant szájából az a furcsa kérő és sopánkodó fölkiáltás:
- Mária... Mária...
Mária ellenben nem engedett. Keményen állott a sarkán, csókra nyújtotta a száját, s ezzel az alku meg volt pecsételve.
Két évvel ezelőtt ugyanez a Mária Marika volt még, és vidéken, egy csendes, szürke és szomorú magyar városkában írt. Írásait áhítatosan másolgatta a sorvezető gondos használatával, és küldte-küldözgette a szerkesztőségnek. Marikát rendesen két sorban intézték el. Kíméletesen vagy kíméletlenül tudatták vele, hogy nem született írónak. Pedig reggeltől estig írt: regényt, elbeszélést, verset, humoreszket, detektívtörténetet s karcolatokat, régi és új formában, ósdi nyelvezettel, majd modernül zilált mondatokban, sok ponttal, és még több gondolatjellel. Mindhiába. Marika ellen ott fönn összeesküdtek az írók. És szegény Marika szinte belesápadt a gyűlölködésbe. Szótalan, epés lett, mintha ecetet ivott volna. Álmaiban gyakran kapaszkodott bele egy fővárosi poéta bozontos sörényébe, és pofozta szemtelen-sápadt arcát, míg piros és véres nem lett. Ez egy kicsit könnyített rajta. Munkakedve azonban sohasem hagyta cserben. Dolgozott szívósan, lángoló ambícióval, ahogy csak a tehetségtelen nők tudnak, mert áhítatosan vérezve és könnyezve szerette a művészetet, mint csúnya, vén színésznők fiatal kedvesüket. Legutóbb készen lett három hosszabb regénnyel, két elbeszéléssel, és drámát írt II. Ulászlóról.
Az Ulászló-drámának a férje vetett véget. Egy ipari kongresszusra kellett leutaznia a vidéki városba, hogy lapjainak tudósítást küldjön. Akkor ismerkedett meg Marikával. A szerkesztő megfeledkezett mindenről, a fiatalságáról, arról, hogy a lap lemaradt tudósításával, megbocsátotta a leány regényeit, drámáit, verseit, és tüzesen udvarolni kezdett neki. Őrülten megszerette, és egy szép estén a városi erdőben először fuvolázta fülébe:
- Mária... Mária...
Két hónap múlva felesége lett.
Ulászló tehát nem halt meg, hanem a második felvonás közepén bekerült a fiókba Mária leányemlékeivel és összes kiadatlan műveivel együtt. Nem is írt többet. De hideglelősen, összeszorított fogakkal nézte az írókat, akik egymásnak adogatták a kilincset. Tehát ezek a vércsearcú, sovány, alázatos emberek az írók. Ezek üzentek neki annyi gorombaságot, akik most egy szerény papírcsomóval künn várakoznak az előszobában, hogy a szolga férje elé bocsássa őket? Ezek tudnak írni? Ha átment néha az előszobán, olyan megaláztatást érzett, mint egyszer, amikor cselédszerzőben járt, és unatkozó, cselédbérre leső leányok fogták körül. Éhes családapák várakoztak. Rongyos és igen hiányosan mosakodó lángeszek. Szégyellte magát. Undorodott. Férje gyakran megkérdezte:
- Miért nem jössz be hozzánk, mikor együtt vagyunk?
- Nem bírom ki őket - válaszolt az asszony. - Megvetem, érted, megvetem mind.
A Gách-affér békésen intéződött el. A szerkesztő udvariasan tudtára adta, hogy bármennyire sajnálja, nem adhatja ki a verset. Gáchcsal együtt azonban a régi írógárda egy tekintélyes része is otthagyta a szerkesztőt. A lap szánalmasan lezüllött. Ismeretlen ifjak jöttek alkonytájt, ábrándos lila színű nyakkendőkkel, s verseket hoztak egyenesen a szerkesztő feleségének. A bankhivatalnokok asztaltársasága éjjeli zenét adott neki, aminek az lett a következménye, hogy pár hét múlva egész új tehetségek tűntek fel az irodalomban. Végre egy új nőíró is jelentkezett, valami unalmas és hosszadalmas vidéki néni, kinek már puszta nevétől is futottak az olvasók. A szerkesztő a sok küzdéstől belebutulva, tehetetlenül várta a történendőket.
Most már napokig távol maradt. Semmit sem törődött a lapjával. A szép, erős és eszes ember megrokkant.
Egy délután kéziratot hozott a posta. Bér Gyula küldte, a nagy és híres Bér, kinek nevével telve voltak az összes lapok. Az asszony bontotta föl a levelet, mert ura Bécsben volt, és az ő nevében nyomban meg is üzente, hogy a kéziratát nem közlik. Ez volt az a bámult és körülrajongott író, akit annyit olvasott a vidéken minden lapban, minden szemlében, minden folyóiratban. Reszketett az örömtől, hogy évek elfojtott, magába harapott keserűségeit egyszerre bosszulhatja meg a legnagyobbon, akit mindenki bámul és dicsér. Úgy érezte, hogy ezzel az egyetlen tettel teljes lesz a munkája, hisz egyszerre végez minden éhenkórásszal, ha fejedelmük fejét üti le.
Másnap Bér maga jött el. Öregedő, magas férfi volt. Halántéka körül ezüsthajszálak bujdostak. Mereven állott meg az ajtóban, és alig tudott szólni a fölháborodástól és a szégyentől.
- Nem használhatjuk - mondta az asszony. - Úgy látszik, kiírta magát... Ez igazán gyenge...
Az író, aki kissé talán kételkedett magában, mosolygott, nem értette a helyzetet, és egy pillanatra visszadöbbent. Este vihar tört ki az irodalmi körökben. A nyomda fölmondott, az írók pedig kimondották az általános bojkottot. Mire a szerkesztő hazaért a bécsi gyorsvonattal, a lapot teljesen lehetetlenné tették.
A szerkesztő kétségbeesetten járt-kelt a szobában.
- A lap elsején megszűnik. Koldusok vagyunk...
Az asszony arcán újra megjelentek az irigy, kárörvendő ráncocskák, de boldognak, jóllakottnak, elégedettnek látszott.
A férj pedig tanácstalanul ült le egy nagy karosszékbe. Síró, gyermekesen eltorzult arccal nézett a feleségére. Szeretett volna neki keserű, maró szemrehányásokat tenni, ajtót mutatni, reá kiáltani, meghurcolni, arcul ütni, kiverni, de gyönge volt, s csak ennyit tudott kinyögni:
- Mária... Mária...
Ez a bús, rikácsoló szó most is úgy hangzott, mint egy fáradt, hitetlen, kétségbeesett segélysikoltás.