Máriácska a sakalóban
| Máriácska a sakalóban szerző: Móra Ferenc | Popont → |
A mű őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.
A Máriácska, mielőtt a sakalóba került volna, szép csipkés terítőn állt az éjjeli szekrényen. Úgy érezhette magát, mint az oltáron, mert gyertyával is udvaroltunk neki, kettővel, kis törpe tartókban és sokszor égtek a sápadt gyertyák piros hajnalokig a Szűz szobra előtt. Mert íróasztalom nem volt még akkoriban, a módját pedig, a közmondás szerint, mindennek meg kell adni, hát ott írogattam a szekrényke jó hideg kövén, kis zsámolyon kuporogva a két asszony között. A földi asszony, az enyém, szundikáló cica módjára pihegett, rózsásan virágozván a fehér ágyban s aranyzuhatagos fejét ha megcirókáltam, szememet mindig félve és szégyenlősen sütöttem le az égi aszszonynak a kígyót taposó márványlábaihoz. Mert idegen volt még akkor tőlem a gonosz humor, amelynek a kígyó láttára az jut eszébe, hogy ha a jó Isten nem az almát veti tilalom alá a paradicsomban, hanem a kígyót, akkor Ádám, amenynyire Évát ismerjük, a kígyót is megeszi. Liliomok nyíltak és Mária-énekek muzsikáltak akkor huszonháromesztendős szívemben, mint Szent Eleknek a legenda aureá-ban és tudom, hogy a tengeren evezők csillaga senkire se mosolygott még oly szépen e világon, mint akkorában énrám, boldog Robinzónra, aki a kis nemenjtovább ucca virágos szigetén (két szoba, középen a konyha) fütyörészve kopácsoltam fehér csónakot az ismeretlen fekete vizekre.
Kipp-kopp, kipp-kopp, bölcsőt is kopácsoltam aztán és az első pólyában a Máriácskának mutattam be először Pankát, mint ahogy ő mutatta be fehér gerlice-áldozatát az Urnák a jeruzsálemi templomban, az én kisdeák-koromban. (Most bemutatja-e még, nem tudom, mert divatja van az iskolás bibliának is és a tízparancsolat se egészen az már, mint aminek én tanultam.)
És valahányszor este, az ólomszérűkről hazaszabadulva, a karomra kaptam a gyereket, mindig odaálltam vele a Máriácska elé, nem úgy nézvén már rá, mint a jázmin-szagú tavaszi éjeken, inkább bizodalmas szeretettel, mint házi tűzhelye penáteseire a római. És meghitten nézett ránk vissza ő is és márvány-szája nevetésre lágyult, mikor a gyerek szirom-kacsói elkapkodták előle a bordó-rózsákat, amikkel eltakartam lábai alatt a kigyót.
És aztán jött az áll-a-Baba-áll-időszak és jött az első lépés, a happá-pá-apa-korszak és jött a sűrű bugyi-váltások és sarokbatérdeltetések fejezete, amiről ma mar csak a legszűkebb családi körben mérünk emlékezni. Akkor volt az, hogy szép fekete hajája volt apunak és sakaló-nak hívtuk a szoba sarkát és bli volt a neve a vizecskének és té a tejecskének. És akkor volt az, hogy amikor apu egyszer váratlanul benyitott a szobába, Panka ült a szőjeg-en és két gömbölyű térde közé szorítván, igen szigorú szavakkal piccspaccsolta a Máriacskát:
– Piccs-paccs, Májjácska, majs a sakalóba, nem ségyelled magad, hogy nem tuds a bugyikára vigyázsni!
Megriadtam egy kicsit, de láttam, hogy az istenanya mosolyog.
És Máriácskának nagyon sokáig nem volt azután nyugta, táncolni is meg kellett neki tanulni és rántást kavarni is későbben és – ó, istenem, – kis porcellánbabákat szoptatni is. Lehet, hogy ez nagy bűn volt, de anyu minden este leimádkozta gyöngyház-olvasóján és apu az újságba is kiírta és vannak bűnök, amelyeket tapsikolva néznek még a legmordabb arkangyalok is. És én tudom, hogy Máriácska életének ezek voltak a legboldogabb esztendei és azután is mindig ezekről álmodott a sakalóban.
Mert egyszer aztán végkép odakerült. Lecsorbultak összekulcsolt kezei, az orrocskája is letörött és a kígyó is elszabadult a lábai alól. (Ezt csak én tudom, aki sok álmatlan éjszakán hallottam csúszkálni a gonosz kísértőt fejem alatt és lábaim fölött.) Csonka volt már egészen az istenanya szobra, – de istenem, mennyi csonka szobrot őrizgetünk itt belül is, szívünk sarkaiban, szánalomból, megszokásból, félelemből, tudom is én, miből.
És jöttek a nagy, új babák, a könyvek, a kanyarók, a difteritiszek, hajak megfehéredése és szívek elfeketedése, örömök ritka pillangói és gondok sűrű denevérei, háborúk tüzei és forradalmak pernyéi. Máriácska, állván porosan és elfeledetten a sakalóban, hallója és látója volt mindeneknek, de kimaradván már életünk közösségéből, közönséges szobor némaságával fogta össze kicsorbult ajkait.
Ma éjszaka azonban megszólalt. A földi aszszony, az enyém, jeges pólyái kőzött gyötrődvén párnái parazsán, ahogy az orvosságért nyúltam, az ijedt ember kapkodásával leütöttem az égi aszszonyt a polcról. Mintha sikoltott volna, amikor az éjjeliszekrény kövéhez ütődött és darabokra tört, – mert íme húsz év multán derült ki, hogy a Máriácska nem is márvány volt, hanem gipsz. Ahogy nézegetem a cserepeit, úgy érzem, mintha embert öltem volna és befelé folyó könynyekkel barkácsolom neki a fejfát.