MÁSODIK FEJEZET,

MÁSODIK FEJEZET,
szerző: Dsida Jenő

mely arra int, hogy szűk cipővel ne menj az erdőre

Kis Viola fölsziszegett kín-dult
arccal, amint hazafelé indult
szegény.

"Fáj a lábam", mondta "nagyon hosszút
jártunk ma és rögös ez a rossz út,
kemény."

Meg-megállott, menni elfelejtett,
mint ki valamit a porba ejtett
s keres.

"Sarkamat a kéreg összetörte!"
Pöffedt volt és mint az őszi körte,
veres.

Keskeny ajkát harapdálva, gyarló
kedvvel jött az árok és a tarló
során,

homlokán csepp gyöngyözött sereggel,
mint a lombon harmatverte reggel
korán.

"Sajog, mintha mardosná a sátán.
Hogyan jutok haza ilyen sántán
s mikor?"

Bandukoltunk, én és ifju hölgyem,
két vezeklő, ki siralomvölgyben
tipor

s minden földi hívságról lemondott:
így értünk el, hol egy fűzfa lombot
ereszt

és alatta lágyan, elmosódón
búvik meg az ütött-kopott, ódon
kereszt.

Megbékülten fájdalmas magával,
balzsamozva vadfüvek szagával,
azúr

folttal, rubint vérrel erezetten,
bádogtesttel függött a kereszten
az Úr.

Itt Viola szinte gyökeret vert.
Mivel pedig jellemzi az embert:
mihelyt

hangyabolyba vagy csalánba lépett,
emlékéből minden régi képet
kiejt,

Istenről is tudni kezdi, hogy van,
bűnbánattal menten térdre roggyan
ina

s míg két szeme kövér könnyben ázó,
dől szájáról a meakulpázó
ima, -:

Viola is nézte a keresztet
s áhitattal fohászkodni kezdett
emigy:

"Uram Jézus, irgalmad esengem!
Kísértetbe, fájdalomba engem
ne vígy!

Ki vigyázol minden kicsi gyomra,
ha szemed nagy, keserű kinomra
tekint,

nem lesz nehéz, hogy én hazajussak
s holnap épen, szökdécselve fussak
megint.

Emlékezzél, mikor összeroppant
fáradt térded s elfogott a roppant
iszony, -

akkor a rút vasszeg tompa, kurta
hegye lábadat keresztül furta
bizony:

Erre gondolj s légy hozzám kegyelmes,
kínjaimra ír légy, puha-selymes
moha

s én fogadom szentül: férfinemmel
nem vétkezem többé szerelemmel
soha!..."

Én merengve álldogáltam ottan
s gondolatok gyűltek meghatottan
körém,

Tinti arrább üldögélt a nagy fa
vadhajtással sűrün teli, zagyva
tövén,

majd felém jött settengőn emelve
lábait, mint szokta őkigyelme,
ha csínyt

vagy ravaszdi gondolatot forral
s tisztán láttam: kétkedő hunyorral
kacsint...