Luiz
szerző: Thury Zoltán
Damora és Kisócz között, de jóval közelebb Kisóczhoz, mint Damorához, kisiklott egy tehervonat. Én inkább ugy mondanám, hogy be akart bujni a föld alá, mint a giliszta, hogy aztán talán megint előbujjék valahol. A lokomotiv tudniillik mélyen beleásta fejét a töltésbe s tehetetlenül vergődött, mint valami csapdába került óriás vad. A kerekei őrületesen forogtak fenn a levegőben s valami belső düh dolgozott még a hatalmas masinaállatban, mert az összeroppant gépezet utolsó erőfeszitéseivel egyet-egyet lökött még magán az egész nagy test s mintha szégyenlené a szerencsétlenségét, odáig vájta be magát a földbe, a hol a fényesre törült rézcsapok, fogantyuk, rudak lapja befödi a kazánt. Mögötte a kocsisor olyan volt, mint egy hosszu hernyó mászás közben. Néhol föl volt puposodva a háta, másutt meg lehasalt a sinekre s a mint a lokomotivban még lihegett az erő, ugy mozgott az egész előre-hátra. S azalatt recsegett az egész. Közben egész sor hosszu kocsira friss fenyődeszka volt rakva. Ezek közül néhány derékban roppant ketté. Ivbe hajlott az egész guzsba lánczolt pázsma s aztán egymásután roppant szét a sok deszka az iszonyu nyomás alatt, apró puffanásokkal, mintha puska ropogna. S csikorogva görbült a vas. A nagy lapos tányérok a kocsik végein jobbra-balra fordultak, a melyik hol kapta az ütést s az egyik kocsi, - a miben nagy ládák voltak, meg egy összelapított zongora, a mi még mindig bugott - a levegőben lógott két másik között. S ember egyelőre nem látszott sehol. Csak mintha a gőz sistergésén, a kerekek lármáján s a hogy törött a vas, meg a fa, a százféle vad lármán keresztül nyögés hallatszott volna. Olyan jaj, mintha valakinek a mellén térdepelnek s éppen csak sóhajtani tud benne a kin.
Aztán lassan mind a két oldalról emberek jöttek, kék sapkás vasutiak, egy bakter, aki a vörössel bekerített fehéres táblát is magával hozta s futva jött, s később egy hivatalnok Kisóczról, sápadt, hebegő ember, aki csak szaladgált a kocsik mellett föl és le, de semmi okosat se tudott csinálni. Elől a lokomotiv mindig csendesebb lett, kifujta magát s mintha a sírját ásná, még egy kis nehézkes fészkelődéssel nyugodalmasan elhelyezkedett a földben. Fenn a kerekek már lomhán forogtak s megállapodott a sok egymásra torlódott kocsi. Csak a zongora bugott még fenn a kocsiban - és most már halkabban, de a csendben még rémületesebben hallszott az egymásra szakadt romok alól, mintha valahonnan nagyon mélyről jönne az emberi hang. Akik ott állottak, előbb menekülni szerettek volna tőle, olyan borzalmas volt itt a csendes, messzi nagy vidék közepén ez a romlás és mindjárt hozzá a panasz is. De aztán hozzászoktak s némelyik ugy várt valami uj jajt, hogy tölcsért csinált a kezéből a fülére s lesett utána, mint a madárra, ami könnyen elröpülhet. Ki tudja, szól-e még egyszer. Egyszer azt is hallották: segítség... segítség... - de a mire rájöhettek volna arra, hogy milyen tájról jön a hang, csend lett. A tisztviselő, a kisóczi főnök megemberelte magát és kiáltott:
- Hol van? Beszéljen! Megmentjük!
De semmi válasz se jött.
Két oldalról a mezőkről futva jöttek az emberek. Szálas nagy parasztok ásóval, kapával, egyiknek meg kasza volt a vállán, a minek a fényes aczéljáról harmatos luczerna csüngött le. Aztán lányok, asszonyok - és mind csodálatos némán. Megdermesztette valamennyit ez a csodálatos vasut, ami igy helyezkedett el, nem szép sorjába, hanem egymás tetejébe. A töltésre föl se merészkedtek, csak alulról bámultak föl reá és sáppadtak voltak valamennyien, némely asszonynak pedig ugy remegett a lába, hogy leült a fübe. Fenn pedig most már a másik oldalról jött pár vasuti tiszt Damoráról s köztük egy nagyon tekintélyes formáju ur, akinek a hangja messziről átharsogott a nagy csendben.
- Hej, emberek, ne bámuljunk! - kiabálta. - Munkára!
S mikor elérkezett az utolsó kocsihoz és végignézett a soron le egészen a lokomotivig, ami olyan volt, mint valami óriás ló, amit a fejével lefelé élve ásnak le a földbe s a hátulsó lábaival valamicskét kapálózik még, ugy megállott, mintha főbeverték volna. És lelkendezni kezdett: - Jézus, Jézus... - Akkorra már a kisóczi főnök ur szedte magát össze valamennyire s ujra bekiabált az összezuzott, egymás hátára kapaszkodott kocsik közé:
- Az emberek az elsők! Szóljon, aki él! Szedje össze az erejét! Kiáltson!
S feleletnek csakugyan elő is került a kocsik közül egy gyönge kis hangocska. Finom, mint a csengetyü, valami egészen vékony kis üvegharang, alig-alig tudott valahogyan megbirkózni a nyüzsgéssel, a hogy az emberek körül egyre gyültek.
- Itt vagyok, itt...
- Hol?
Már alig hallszott, amint újra szólott:
- I... itt.
A Kisócz felől érkezett bakter botorkált előre és lihegve, valósággal eszelősen bődült bele a romokba:
- Luiz! Te, te vagy?
A többiek is intettek körül, hogy: igen, csakugyan olyan a hangja, mintha ő volna. Mindenki ismerte. Nem olyan asszony volt, a kinek a hire a kis bakterházban marad. Annakelőtte szobalány volt valami nagyon uri háznál, mindenképpen igen müvelt nőcske, aki regényeket is olvasott s ezen a réven állandó csereviszonyban állott még a hivatalnokok feleségeivel is. Pedig akkora volt az egész asszonyka, mint egy gyermek és gyönge, száraz kis testecske, semmiképpen sem fejlődött, hogy aki a gyermekeit látta, ugyancsak bámult: - Ekkorka anyátok van, ekkora mindössze? - Csak a feje volt szép, nem is szép, inkább csak rendkivül különös ebben a világban. - Nagyon fehér volt a bőre, olyan rózsákkal az arcza közepén, mintha örökké lázas lett volna s nagy bámész szemei, széles ideges orra, amire idegenkedve nézett az ura, a nagy, durva bakter, mert azt hitte s mondta is, hogy ilyen orra csak annak a fehérnépnek van, aki férfiak után szaglász s szőke, ehhez hasonló volt a haja és hosszu, egy kicsit boglyas. Meg szépen öltözködött. Az isten tudja, hogy hogyan jutott a bakterhez feleségnek, mert arra nem igen mondhatnak esetet még a vasutiak se, akik pedig sokat járják mindenfelé a hosszu vonalakat, hogy valamelyik bakterné miderbe füzve állott volna ki a vonat elé a fehér táblával, amikor az ura alszik. Ennek pedig az is volt, meg topánkák, finom sokféle topánkák, sárgák, feketék, amiről ő mind azt mondta, hogy a kisasszonyoktól kapta, akiknél szolgált s a kikkel fenntartotta a barátságot még mostanság is, pedig ide s tova hét esztendeje annak, hogy elkerült tőlük. Most mintha kiperdült volna a sok néma ember közé, egyszerre látták valamennyien tetőtől-talpig, ugy ahogy ismerték a maga különösségében - s még egy pillanatig dermedten állottak, aztán megrohanták a kocsikat. A tekintélyes hivatalnok egy paraszt kezéből kivette a kapát s fölkuszott az egyik kocsi tetejére. De már is látszott, hogy nem sok haszna lesz ennek az erőlködésnek. Amint lecsapott a kapával a kemény vastag burokra, amivel körül volt pánczélozva a kocsi, szikrázott a szerszám, de semmi kárt nem tett a vasban. Lenn mások az ajtóknak estek neki, de a sok pánt, a begörbült sarkak nem engedtek. Szerszám se volt a munkához. Amivel a földet vájják, azzal éppen csak bekopogtak a nagy vasas kocsikon, amelyek közül isten tudja, hogy melyik kripta már. S aki nem csinált semmit, csak bámult és mindig sötétebben meredt rá a hosszu sor kocsira, töprengve, nem aggodalommal, hanem valami félelmes nyugalommal kémlelte maga körül a népet, meg a munkát, az a bakter volt. Összegörnyedt, előbb ugy, mintha rá akarná vetni magát valakire, ki még nincs itt, akit nem lehet még látni, olyan volt, mint valami nehézkes, nagy vad, aztán lassan lepihent a háborgása, inkább ő félt, nem tudta, hogy mitől, de valami borzasztótól, amivel szemben nem védelmez meg az erő s nyögve szólott az embereknek:
- Inkább csak hagyják. Nem akarom látni.
A tekintélyes ur izzadtan szállott le a kocsi tetejéről s mig a verejtéket törölte magáról, a bakterhez ment kérdezősködni:
- Miért jött ezen a vonaton?
Tompán felelt az ember:
- Nem tudom.
Aztán megint végignézte a kocsikat és hozzátette:
- Vagy tán tudom. Tudom, nem tudom. Ez a vonat korán megy, korán jön, ezen szokott járni, ha a kisasszonyokhoz megy. Szabados ur mindig fölveszi.
- Hiszen az nem szabad. Tudja maga.
- Azért fölveszi. Néha még akkor is megállott, ha nem intettük le. Csak megállott s hivta a Luizt. Tessék, tessék, elbirjuk - mondta.
- S Luiz ment.
- Ment, igen gyakran - s a nagy emberből nagy hangban bömbölve szakadt ki a düh: - Pedig gyermekei vannak, kettő!...
A tekintélyes ur megijedt attól, a mi itt hirtelenében végbement s mig tétován kutatni kezdett az emlékeiben, hogy milyen is volt az asszony - csitította az embert.
- No, no, nem kell ugy felfogni.
- Nem, nem, tudom én. Mondtam neki is.
Az emberek körül még mindig döngették a zárt kocsikat. Egyik-másik engedett is már, de csak zuzott holmi került ki belőlük, ládák, pakkok, sok zsák... Ember sehol... S most már hang se, pedig egy-egy pillanatra olyan csend lett, hogy a leheletet is meg lehetett volna hallani. Azok odabenn ugy látszik, végkép elaludtak. S egyszerre a meddő kalapálásnak segítségére jött a még nem egészen döglött masina, mely remegve, dohogva még mindig valami jobb ágyat keresett magának s nagyot rántott a terhén, a mit czepelt. Hanyatt fordult, vele rohant vagy hét kocsi, a miből aztán torony lett egymás feje tetején s ott, a hol ketté szakadt a sor, elszakadt egy kocsi is. Ketté vált, hogy a fele erre hullott, a másik meg amarra. Egyszerre rárohant mindenki s hátul lassan megindult a bakter is.
Ott ült az asszony lóczán s mellette Szabados ur, a nagyon csinos szép fekete bajuszos Szabados. Cseppet se vette ki a formájukból őket a katasztrófa. A fejük egymáshoz simult s a karjaikat is egymásra fonták s ugy ültek ott, mintha éppen csók közben csapott volna beléjük a villám s még arra sem maradt volna idejük, hogy megijedjenek. Az arczaikra rátorzult a mosolygás s ha azután még nyögtek, az már nem volt képes letörülni a képükről a félbehagyott pillanat rajzát. Bün lakott ebben a sötét kopasz kocsiban, sietős, bujkáló szeretkezés. Még a halál se tagadhatta le, a mi pedig ott repdesett még körül és hideget fujt rájok, hogy borzadva huzódtak el az emberek.
Csak a bakter állott ott merev, buta nyugalomban, olyanforma arczczal, mint a ki már biztos a dolgában, nem kell ennie magát a gonddal. Hát ugy van csakugyan, a hogy képzelte. S inkább szomoru volt s nagyot sóhajtott. Aztán már indulni akart, a mikor az asszony mellett a lóczán apró pakkokat vett észre.
- Hozza csak ki nekem, Iványi - mondta egy vasuti embernek, a ki tátott szájjal bámult reá - azt a holmit ott a padról.
- Mi az?
- Játék. Mindig hozott a gyermekeknek valamit. Ennyiben nem is volt rossz szive...
S a kis paksamétákkal megindul a maga utján, visszafelé azon az uton, a melyiken ide jött.