Luigi Pirandello
szerző: Kosztolányi Dezső
1
Ha egy ember, ki a múlt században élt, elolvasna egy mai regényt, melyet mindnyájan bámulunk, ezt mondaná: "Nem történik ebben semmi."
Ha pedig ugyanez az ember fölkelne sírjából, s megnézne valamelyik színházban egy XX. századbeli remekművet, ezzel az ítélettel távoznék: "Üres és határozatlan, nincs benne erkölcs, nem értem."
Az ő szempontjából igaza is lenne.
Valaha a regény a gazdag ösztönéletet ábrázolta, mozgalmas eseménysorozattal csigázta az olvasó képzeletét. A régi dráma, mely a vallásból sarjadt, s később egy általános erkölcsre alapult, a kérdésekre, melyeket föltett, akár az uralkodó fölfogás mellett tört lándzsát, akár ellene fordult, mindig határozott igennel vagy nemmel felelt.
2
Mi viszont egy reneszánsz kori, hajdan magasztalt kalandos krónikát olvasva így szólnánk: "Sok minden esik meg itt, de a merőben külsőséges csapongás fáraszt."
A drámáról nyilván ekképp nyilatkoznánk: "Zsúfolt és kötött, olyan egyoldalú igazságot hangsúlyoz, mely vitatható, s olyan erkölcsöt, melyben nem tudunk hinni."
Nekünk szintén igazunk lenne, a magunk szempontjából.
Mi is történt azóta? Érdeklődésünk majdnem teljesen áttevődött a lelki életre. Ma már nem képesek lekötni bennünket a történések könnyen kimeríthető variációi, permutációi, kombinációi. Inkább az izgat, hogy e történések miképp tükröződnek szellemünk hullámos, mozgó fölszínén, mely a lehetőségek végtelenségét ígéri. Másrészt hitünk megrendült mindenben, az emberi erkölcsben is, melynek viszonylagos volta napról napra jobban felötlik. Hiányzik jótékony elfogultságunk. Nincsenek korlátaink, melyekbe megfogózhatnánk.
3
Egyik előadásomban a jelenkori irodalom e két döntő mozzanatára hívtam föl hallgatóim figyelmét: szemléletünk lelkiségére s erkölcsi ítéletünk tétovaságára. Az a törekvés, hogy az élettel s embertársainkkal olyan közvetlen kapcsolatban legyünk, mint a humanisták, manapság lehetetlen. Anatole France, ki ezt megkísérelte, az utolsó humanista író, kudarcot vallott. Mindent meg akart érteni, de tulajdonképp semmit sem értett meg. Lépten-nyomon ellentmond önmagának, egyik sorával a másikat cáfolja, s oly zűrzavaros gondolatvilágot tár elénk, hogy fölvilágosultságánál hajlandók vagyunk többre tartani még a korlátoltságot is. Nem is követték őt. Akik utána jöttek, érezték, hogy elpusztulnának a szabadság e túlságában. Az alkotáshoz keret kell, mely formát ad neki. Ezért, megszűkítve területüket, lemondva emberiességükről, mesterséges korlátokat emeltek, s vagy átadják magukat a természet érzéki varázsának, vagy egy vallás misztériumát fogadják el, vagy pedig a lélektan határai közé vonulnak. Ezek a forradalmárok, kik lenézték és megtagadták a l'art pour l'art-t, a művészet császárságát, miután elhagyták és lebontották elefántcsonttornyukat, a régi romjain kénytelenek voltak újat építeni.
4
Szellemi és művészi életünk e kettéhasadását senki sem látja oly öntudatosan, mint Luigi Pirandello. Művészetének súlypontját belső világunkba helyezte, melynek csak vetületét mutatja a színpadon. Drámai határvillongások az öntudatlanság mezsgyéjén. Két világ van, a külső és belső, s két élet is, az a merev, változhatatlan élet, melyet magunkkal hoztunk, és az az élet, melyet erről elképzelünk. Élet az, hogy vagyunk, de éppoly élet az is, hogy ezt észrevesszük, a gondolat tükréből.
Ez határozza meg szükségszerűen művészetének formáját is. Miután elmenekült az erkölcsi és társadalmi kérdések káoszából, teljesen bezárkózott a lélektanba. Művészete elemző. Erkölcsöt nem ismer, csak az erkölcsök különböző szempontjait. Ábrázoló módszerében realista. Álomalakjai úgy beszélnek, mint az utcai járókelők, hiszen éppannyira élnek, mint azok. Ebben az ellentétben van párbeszédeinek varázsa.
5
Pirandellónak szemére szokták lobbantani, hogy költészete túlontúl értelmi, agyi (cerebrális). Eszközeire nézve, külsőleg az is. De ki nem az, ki ma él? Egy mai pincér, fuvaros, paraszt is öntudatosabban figyeli titkos mozdulásait, mint hajdan egy középkori tudós. Hogy ennek kimondását vállalni merte, ebben az értelmi korban, mely annyira lenézi az értelmet, ahhoz őszinteség kellett, és nem kis bátorság.
Shaw-val vetik össze, az újságíró-prédikátorral, a hitetlenséget mímelő népjavítóval. Nem hiszem, hogy van két ilyen ellentétes író. Ami közös bennük, azt a kor teremtette. Különben mások is jártak már ezen az úton. Schnitzler a tükördrámáival, melynek kerete az ébrenlét és álom, megelőzte őt. De ami ott csak részlet, itt egész, szerves világ. Pirandellónál senki sem fejezte ki még világosabban a látszat és valóság rejtélyes rokonságát.
Mert mély mivoltában, belül, misztikus. Gyökerei hazai televénybe nyúlnak. Az olasz nép nem olyan ésszerű, mint latin nővére, a francia. Giuseppe Rensi, a genovai gondolkozó, a L'irrazionale című kötetében mutatott rá erre. Azt írja, hogy népe sohasem tudta, mi a jó és rossz, természetétől fogva kétkedő volt, élvezte az életet, melyet ésszerűtlen folyamatnak tekintett, nem hódolt meg semmiféle elvnek és tanításnak, még a munkáról, becsületről való polgári előítéletnek sem, pusztán a szemlélődésben hitt, egy értelmi, pogány miszticizmusban, mely a dolgok viszonylagosságát tünteti föl. Pirandello lelküktől lelkezett fia őseinek. Titokzatos és derűs. Az a misticismo mediterraneo van benne, mely a megfoghatatlant éles körvonalakkal érzékelteti meg.
6
Kísérletei nem is germánok. Nem az érzés kísértetei, hanem a gondolat kísértetei. Az ész vakító világosságában jelentkeznek, a dél verőfényében, rémületet és kacajt fakasztva, mint a latin isten, Pán.