Lourdes
szerző: Francis Jammes, fordító: Kosztolányi Dezső

A vasúton Lourdes-ba utaztam én,
kék partokon, és szikrázott a fény.

Cin-színű hegy a sugaras uton.
„Jézus!” dalolt a nép a vasuton.

Lázas, szilaj és vakbuzgó csapat,
az arca csupa por és csupa nap.

Nagy hassal bicegett sok nyomorult,
karját kitárta s a porba borult.

Kékfüggönyös szószéken egy pap állt:
„Imádkozzunk!" mondotta s prédikált.

És néha-néha jöttek furcsa nők:
„Jézus! Jézus!” búsan daloltak ők!

Dalolt a körmenet. A lobogók
selymén betűk aranyja lobogott.

A nap fehéren-izzón tündökölt,
lángolt a vén torony, az ég, a föld.

De egy hordágyon pihegett nehány
száraz gallyon egy haldokló leány.

Az apja hajadonfőtt vitte őt,
ott álltak bátyjai az ágy előtt.

Oly szép volt! tizennyolc éveske volt
és mosolygott; fehér volt, mint a hold.

Dalolt a körmenet. A lobogók
selymén betűk aranyja lobogott.

Sírtam, de összepréseltem fogam
s szerettem őt — éreztem — boldogan.

Ó! rám mosolygott, bánattal tele,
fehér rózsát himbált szelíd keze.

Jaj, hol van most? Ó jaj, mi van veled?
Meghaltál, édes? úgy szerettelek.

Uram, ne öld meg, a keze finom,
a karja lágy volt, mint a liliom.

Ne öld meg őt! — jaj, szánd meg a szegényt,
agg apja hajadonfőtt, esdve kért.