Losonczi István
szerző: Arany János
Népies krónika
Nehéz az én szívem, nehéz bánat nyomja,
Mert hazámnak sorsa fordul siralomra:
Csak most kezde rá szép szemmel nézni a nap,
Ege alján már is nagy fellegek vannak.
Eljött a Szabadság, ez a drága vendég,
Kit a jó hazafi várván-vára mindég,
Eljött, felkeresni minden kis hajlékot,
Gazdagnak, szegénynek hozni ajándékot.
De nem ismertek rá, szívesen nem látták,
Sok helyen előtte a kaput bezárták,
Sok helyen azt mondák, nagyot káromkodva:
Nem vagy te szabadság, elmehetsz dolgodra!
Hát mi a szabadság? tán bizony csak ennyi:
"Ne fizess, ne szolgálj a hazának semmit?
Élj, mint a here méh, légy az ország terhe?"
Szép szabadság! illik a magyar emberhe'.
Sokszor elgondolom: én uram, Istenem!
Ha jőne hazánkra egy nagy veszedelem,
Feltámadna-é a magyar mind egy lábig,
Vérrel és vagyonnal védeni halálig?
Felnyitom a régi krónikás könyveket;
Olvasok belőlük példás történetet
Azokról, kik hajdan vitézül felkeltek
S haza védelmében dicső halált leltek.
Édes jó Istenem! válna-é magyar ma,
Aki e hazáért oly örömest halna,
Mint Losonczi István Temesvárott régen?
Kinek történetét mostan elbeszélem.[*]
________________
Híres Amhát basa, vitéz török ember,
Tömösvárnak indult százhatvan ezerrel,
Száz taraszk, tizenhat álgyu vala nála; -
Puszta Somlyó mellé seregével szálla.
Ott előljáróba kiszemel valami
Tizenötszáz embert s küldi száguldani,
Kiket a vár népe közeledni látván
Töprenkedni kezde kizárt kapitányán.
Mert Losonczi aznap nem vala a várba',
Csak negyedmagával a vidéket járta,
Hogyha valamerről kapna segítséget; - -
Így ő kinnszorult és benn nagy ijedség lett.
De a vitéz ember nem úgy ijed ám meg,
Hogy: no, rugjad a port, szaladj el, ne állj meg!
Hanem veti fejét oly vakmerőségre,
Amitől maga is csak elszörnyed végre.
Így tett a Losonczi hadnagya is, Milák:
Egy öreg századdal a törökre kivág,
Tesz olyan vérontást, amint nekidőle,
Hogy itt-ott maradt egy hirmondó belőle.
Azalatt Losanczi, bár hiában jára,
Három emberével bejutott a várba:
Kin a nép öröme felhatott az égig,
Ujjongatva vitték az utcákon végig.
Mihelyest Losonczi a piacra lépett,
Sorba állította a várbeli népet,
Megszámlálta őket, azután magával
Együtt meghitelte Uristen szavával.
Kis Kampó nevűnek és a Don Gáspárnak
Espanyol vitézi ötszázan valának,
Losonczinak ötszáz, egyszáz Perényinek,
Csak hatvan Forgácsnak, de száz Serédinek.
Ennyi a lovasság. A magyar, cseh, német
Gyalog hajduk száma szint' olyanfelé ment:
Kik előtt Losonczi fölemelt kalpaggal
Ekkép esküvék meg harsogó szavakkal:
"Esküszöm Ur Jézus vére hullására,
Hogy leszek hazámnak holtomig szolgája,
Szégyenért a halált soha nem cserélem:
Áruló nem leszek: Isten úgy segéljen!"
Mire a vitézek egy szivvel és szájjal
Mind megesküvének a hitnek szavával:
Hogy ott élnek, halnak ők is együtt véle:
Hitszegők nem lesznek, Isten úgy segélje!
Ekkép esküvének a derék katonák;
Azután megitták egymásnak a torát:
A napot kitoldák kancsó-töltögetve,
Vigan járt közöttük Magyarát jó nedve.
De Losonczi nem vett részt a mulatságban:
Csendes mécse mellett írogat magában,
Levelét megírja, mint ki halni készül,
Utoljára veszen búcsut hitvesétül:
"Messze lévő társam, kedves Pekri Anna,
Szólok egyet hozzád, figyelmezz szavamra:
Nem beszélünk többet együtt élő nyelvvel,
Azért levelemet kisérd figyelemmel.
"Itt van a pogányság, másfélszázezernyi,
Kit csekély hadammal nincs mód visszaverni:
De van mód hazámért vitézűl meghalni,
És örökbe nektek dicső nevet hagyni.
"Ne busulj, szerelmem, így van ez legjobban.
De kis lyányaimtól tartsad még titokban:
Én szép csemetéim, szőke teremtések,
Tőletek be hamar, hamar búcsut vészek!
"Megkérem a királyt, felséges uramat,
Ossza fel közöttük minden birtokomat,
Ugy sincsen fiam, csak öt kis lyánycselédem:
Fiusítsa őket ország törvényében.
"Mihelyest meghallod vesztét Tömösvárnak,
Ezen levelemet vidd fel a királynak:
Tegye meg Felséged, amit benne kérek,
Hiszen érte halok, nemcsak érte élek.
"Téged pedig, Annám, az árvák s özvegyek
Istene tartson meg, ha majd én elmegyek;
Ő viseljen gondot egytül-egyig rátok,
Legyen én helyettem férjetek s atyátok."
Így szólott a levél. Melyet ő lezárva
Fekete pecsétet üte a hátára,
S od'adá Istvánnak, a titkos deáknak,
Vigye Csejte-várba nemes asszonyának.
Megfogadta István s vitte annak rendén.
Messze Csejte-várban, a Vág vize mentén
Lyánykái közepett, a hű Pekri Anna
Játszik és enyeleg, gondjait megcsalva.
Akkor is ott játszék, hogy István belépett:
De mihelyt meglátta a gyászos pecsétet,
Felszökött. A lyánykák Istvánt körbevették:
Mit hozott? honnan jő? vallatásra kezdték.
Anna pedig gyorsan ment az ágyas-házba:
Odalett, elsápadt, a hideg is rázta;
Reszkető kezében tartá a levelet,
Azt is majd elejté, olyan terhére lett.
Könnyü kis levél, de a beléirt bánat,
Száz malomkőnél is súlyosabb Annának:
Nincsen annyi lelke, hogy mindjárt felbontsa,
Csak zokog erősen és könnyeit ontja.
Nagy-soká erőt vesz könnyeinek árján.
Arca meg se' moccan, mint valamely márvány,
Szeme a pecsétre, a levélbe tapad,
Hidegen bámulja a benn' írottakat.
Olvassa-e vajjon, vagy talán csak nézi,
Nézi és nem érti, érti, de nem érzi?
Vagy tán nem is él már, a szíve megszakadt,
Hcgy csak egyetlen-egy jajszóra sem fakad?
Nem hasadt meg szíve, ámbár nem sok híja;
Érzi, érti mi van a levélben irva:
És mivelhogy érzi, és mivelhogy érti,
Nem rí semmihaszna, Istent nem kisérti.
Egynéhány cselédet nyugodtan beszólít,
Hívatja magához minden tiszttartóit,
És mikor begyültek, fájdalmát takarva,
Asszonyi fogással így szól nekik Anna:
"Hűséges tisztjei az én jó uramnak,
Temesvár falai nagy veszélyben vannak:
Húszezret felülmúl a töröknek száma,
Akik által meg van vég Temesvár szállva.
"Uram írja ebben: »Nagy veszély fenyeget,
Nem kapok sehonnan pótoló sereget...
Bár mindent eladtok és zálogba vettek:
Tíz nap alatt nekem katonát küldjetek.«
"Ezt írja, de hosszan, - én röviden mondom,
Mert hogy' teljesítsem, súlyos az én gondom:
Hol teremt az ember mostan pénzt eleget?
És hogyan állit ki pénzen is sereget?
"Ingó-bingó vagyon, arany-ezüst marha,
Az egyébre sem sok, hát egy ilyen hadra!
Legtöbbet segítne a fekvő, a zálog:
Jaj, de sok szép váram... tőle meg hogy válok?
"Én magam csak inkább... hanem az öt kis lyány!
Mert ámbár a birtok fiágra megy, tisztán:
Néz Istent a király, apjokat is nézi,
Megsajnálja őket és fiakká tészi..."
Itt elhagyta rögtön; - tán hogy csak pihenjen; -
Tán nem is gondolta hogy ennyire menjen:
Kicsi híja, hogy a dolgot meg nem bánta,
Árva kis leányit oly igen megszánta.
Szóla most egyik tiszt: "Nemzetes asszonyom,
Nem kell ily esetben kapni a vagyonon:
Lesz, nem lesz, - marad vagy nem marad valami:
Nemzetes urunkat vétek volna hagyni.
"Bizony átok lenne maradtján eleste;
Megérdemli azt az, aki azt kereste,
Többet is keres majd, ha megtartja Isten,
Ha meghal, nem illik hívalkodni itten."
Éles volt ez a hang a szegény Annának,
De másrészt örült a tiszttartó szavának,
Mert elérte célját - azt látja belőle -
Nem ellenzik, amint gondolá előre.
Hát el is végezték, utána is láttak,
Várakat, pusztákat zálogba bocsáttak,
Katonát szereztek, lőport, eleséggel,
És visszaindíták Istvánt sietséggel. -
Ezalatt nem szűnt meg a sok álgyu torka,
Bömbölését a szél messze földre hordta,
Mintha vízibika buffogat a réten,
Ugy hallott egész nap távol a vidéken.
Losonczinak nem volt más segítő társa,
Csak a jó Ur Isten; nem is számolt másra
Egynéhány vitézre, önnön két kezére,
Melynek törökhalál mindenik csepp vére.
Gyakran kicsapott ő a tenger nép közé,
S minden kiütéskor ezrivel öldösé:
De mi híja látszik a mélylő tengernek,
Ha egy-egy vödörrel belőle kimernek!
Olcsó a török vér, van most döge annak,
Jut is, marad is, mert nagy bővibe' vannak:
Emberét, álgyúját nem kiméli Amhát,
Hogy szélnek bocsássa vég Temesvár hamvát.
Hirdetést ereszt ki pogány seregében:
"Figyelmezz szavamra igazhivő népem:
Harmincegy nap óta hullunk itt rakásra
S minden napra ötszáz esnék egyre-másra.
"Őket már az égi lyányok ölelgetik,
A szép paradicsom velök népesedik; -
De mi itt a földön még vagyunk elegen,
A felséges szultán győzhetlen serege.
"Parancsolja szultán s a nagy isten, Allah,
Szánjuk el magunkat, rohanjunk a falra:
Mert ma, bár utána vesszünk táborostul,
E vár kutya népe mind pokolba pusztul."
Erre a pogányság: Allah, Allah, Allah!
Nagy rivalkodással mászni kezd a falra,
Túrja a tajtékot, fogát csikorgatja,
A falak törésin nyüzsög mint a hangya.
Mert nagy sok törés van már a víziváron,
Egy oldala ép csak, düledez a három:
Hogyne? harminc napi kemény ostrom alatt
Csuda, hogyha egy kő a másikon maradt.
De minden törésen harcol öt-hat ember
És erősen helyt áll a törökkel szemben,
Maga jár Losonczi elül jó példával,
Buktatja le onnan ötével-hatával.
Biztatja vitézit: "Veszni tért a hitlen,
Nem kell félni semmit, megsegít az Isten;
Elfogyott a porjok, ma egyet sem lőttek,
Most csak, mint juhokat, mészároljuk őket."
Tettek aztán dolgot, két kézzel és lábbal,
Hullott a pogányság lefelé nyalábbal,
Hullott ám, hogy amint a krónika írja
Lett egy rohanáson három ezer híja.
Nem vevé tréfára, aló! futni kezdett.
Losonczi ugyan csak százhusz embert vesztett,
De nagyon kifáradt népe a csatában,
Nem birá kergetni a pogányt futtában.
Hej be jó lett volna, ha most jőne István,
Asszonyától pihent hadi népet hozván!
De szinét sem látta jó Losonczi annak
A hű társa által összegyüjtött hadnak.
Mert amint a Maros folyóig jutának,
Egyszer nagy üvöltés, acsarkodás támad:
Körül voltak véve kóborló pogánnyal,
Alig futhattak el onnan egynehányan.
Azok így megjárták. Losonczi pediglen
Vizsga szemmel tartja, mit csinál a hitlen:
Elállott seregét pihenni ereszti,
De maga a tábort szem elől nem veszti.
Épen jól is tette, mert a dühös pogány,
Hogy magát kifútta, visszajött azután,
Nem is a fáradt nép volt az, hanem akik
Még közel sem fértek a falakhoz addig.
Érkezik sok porral a natóli basa,
Elbődül az álgyu, fájván szűlő hasa;
Száz halált szül egyszer, százszor is szül aznap,
A falon a rések egymásba szakadnak.
A szegény magyar nép enged, mivel fáradt,
Török birja immár a szép vízi várat,
Losonczi hadának nincsen hova lenni.
A legbelső várba kell magát bevenni.
Ott még valameddig maradhatott volna,
De sem vize nincsen, sem ennivalója:
Vár és város közit a török ellepte,
A csatorna-kútnak torkát betemette.
Város népe sí-rí, a várba izenget:
Adják fel a várat, kérjenek kegyelmet;
Török is hitet mond szultánja nevében,
Hogy nem bántja őket, elbocsátja szépen.
De Losonczi füle mindezekre süket,
"Ismerem én, úgymond, azt a török hitet,
Nem bizom pogányban, legkevesebbet sem,
Bízom Istenemben, kinek esküt tettem."
"Így beszél Losonczi, így van ő elszánva,
De a többi népség csüggedez a várba',
Tanakodik itt-ott, zúg, morog, kér, sarkal,
Fenyegetődzik, vagy rimánkodik halkal.
Kin a várkapitány szörnyen nekibúsul:
"Hát igy kell az esküt megszegnetek rútul?
Nem megesküvétek Ur Jézus nevére
Hogy leszünk halálig egymás védelmére?
"Magamat hagynátok külön értelemben?
Jól van. Ám lássátok. Én nem állok ellen.
Szebb is elfogadni a pogány kegyelmet,
Mint dicsőn kimúlni itt a kapu mellett."
Monda keserűen és megindult elől.
Künn a török állott két sorban kétfelől:
Köztük megy Losonczi, a vár kapitánya,
Egy ifjú apróddal, - a többi utána.
Hagyták egy darabig menni az ő népét,
Hát egyszer elkezdik kapkodni a szépét:
Ha egy valamirevaló ifjat láttak,
Elrabolták azt, és vele továbbálltak.
Sejtvén ezt Losonczi, csikorgatta fogát,
Nagy nehezen mégis türtőztette magát,
De mikor az önnön apródját vivék el,
Azt már nem lehetett tűrni teljességgel.
"Kutya vagy te, pogány, kutya a te hited,
Ne gondold hogy ezt így szárazon elviszed;
Én veszek, te is vessz...!" dühös módra kiált; -
S egy török combjáról egy nagy kardot kiránt;
Avval jobbra, balra, ameddig beéri,
Neki a töröknek, szabdalni, metélni:
Példáját követi mind a többi társa;
Két kézzel apritják a pogányt rakásra.
Lett aztán zavagy, de nem sokáig tartott:
Sűrüen forgatja a török a kardot,
Száz jut egy magyarra, még talán több jutna,
Ha egyhez olyan sok hozzáférni tudna.
Ott megadta Isten egy maroknyi népnek
A dicső kimúlást, melyre esküvének;
Nem engedte őket hitszegővé lenni,
Töröknek tatárnak szolgaképen esni.
A derék Losonczi legtovább kiállta,
Végre szíve táján átveré egy dárda,
S elterűle azon testhalomra, hanyatt,
Mely a viadalban omlott lába alatt.
*
Kinek is megértvén szomorú halálát
A király, felfogta özvegyét, árváját,
Visszaváltá nekik mind, amit eladtak,
Lyány-ágra bocsátá a sok szép maradtat.
Szegény Pekri Anna bánatja azonban
Nem talált enyhűlést a földi vagyonban:
Egy gondolattól nyert minden vigasztalást:
Hogy hazájáért halt férje dicső halált!
[*] Ki, mint szerző, 1848 első havaiban a nép között élt,
érteni fogja a bevezetés hangulatát. A. J.