Losonci özvegye
szerző: Tóth Kálmán
(1553-ból.)
I.
"Ha vitézek, hősök által
Volnánk ekép megalázva,
Még talán csak könnyű lenne
A szolgaság nehéz lánca.
Hanem pogány hitszegőktől?!
Oh fiam, ez szörnyű, szörnyű -
Vér után a gyáva könyü.
Elvérezett hős apádnak
Végszava is a boszú volt;
Nem vagy fia, nem vagy magyar,
Hogyha ezt meg nem boszúlod.
Gyermek vagy még félig, igaz,
De van élted - meghalhatsz hát...
Hanem mi ez?! sápad arczád?!
Hát a magasban repült sas
Bujkálódó bagolyt nemze?
Hát... de mért beszélek én így,
Nem lehet az, istenemre!
Rám szállhat a haragos ég
Minden nehéz, súlyos átka,
De nem az, hogy fiam gyáva.
Vár alatt az erdőségben
Bujdosik sok szegény magyar,
Mint a felhők, szomorú mind,
Ezekből lesz jó zivatar.
Gyűjtsed őket zászló alá,
S mikor aluszik a várnagy,
Sötét éjben jőjj és támadj!"
Hős Losonczi hős özvegye
Imigy beszél gyermekének,
És ez, mint az anya mondá,
Aként megy, és aként tér meg.
Sötét éjben csillog a bárd,
Keletkezik szörnyű lárma,
Már a magyar benn a várba'.
De miként a zivatartól
Nem az erdők, csak a fák dőlnek:
Töméntelen ellenségből
Marad elég küzködőnek.
És elgyöngül a zivatar,
A magyarnak vége, vége -
Csak a vezér marad élve.
És oh bár csak úgy ne volna.
Bárcsak élve ne maradna!
Nyakig lánczban, nyakig vasban
Az ellenség csúfos rabja.
S holnap délre a piacon
- Mindenfelé ezt beszélik: -
Holnap délre hogy kivégzik.
II.
Börtönben az ifju ül nehéz bilincsen,
Sírna keservesen, de már könye nincsen,
Elsírta azt végkép -
Nehéz sóhajok közt tép be ruhájába:
Előtte szerelme, vágyó ifjúsága,
S itt kell hagyni éltét.
Bújára az őrök oda künn nevetnek:
"Ime bátorsága a magyar gyereknek
Hogy sarkába szállott!"
...És elterjed a hír hamar szájról, szájra:
Hogy a magyar vezér oly nyomorult gyáva,
Minőt ki se látott.
Halálharczot kell most az ifjunak víni...
De mintha az ajtót hallaná már nyílni -
"Ah! tán értem jőnek!"
De az ajtó megint csöndesen bezárul,
Szólítja valaki - ráismer hangjáról:
Ki szólítá őt meg.
Az a megszólító az ő édes anyja...
Ah! hogy a sötétben még nem is láthatja!
Hogy futna elébe!
Pedig ha látja őt, megijedett volna,
Oly iszonyún földult, s szemrehányó volt a
Büszke özvegy képe.
"Csak csöndesen fiam - az anya így kezdi -
Kincsemmel sikerült mind megvesztegetni
Ellenség vezérit;
Nem lesz semmi bajod, csak ne légy oly félénk,
Nem kivánja senki ilyen ifju éltét,
Ilyen ifju vérit.
Kivisznek ugyan majd, ki a vesztő-helyre,
Be is kötik szemed, de vezér kegyelme
A pallost föltartja -
Csak hogy megrettentsék máskorra a népet,
Példa gyanánt azért visznek ki majd téged
A vesztő-piacra.
Hóhérodnak már rég tudtára van adva:
Vezér háza előtt majdan elhaladva,
Hogy oda fölnézzen.
S ha egy rózsát lát az ablakba kitéve,
Pallosát akkoron, ha már rád is mérte,
Ereszsze le szépen.
Kegyelem jele lesz az a piros rózsa..."
És az ifjú hiszi mindezt szórul szóra,
Hiszen anyja mondja!
Pedig ki így beszélt, többé nem az anyja,
A büszke magyar nő, a honleány vala,
Ki ezeket mondta.
Azonban az idő lassanként eltellett -
Már a tömlöc előtt nagyon járnak, kelnek
Közeleg az óra -
Kiviszik az ifjút, megindul a népség
S mindenki csodálja a rab büszkeségét,
Ablakban a rózsa.
Az ellenség keblét iszonyú düh tölti:
"Hát csak lehetetlen a magyart megtörni?!"
Ah! mily büszke folyvást!...
És a népség között, föl álruhát kapván,
Ott van az anya is... elhalványult ajkán
Üdvözült mosolygás.
"Majd a vesztőhelynél elvesz vitézsége"
- Mondja az ellenség - de im odaérve,
Az ifjú még bátrabb!
Még százszorta bátrabb, vitézebb, mint elébb,
Büszkén hordozza szét fölemelt szép fejét,
Gondolja: nem vágnak.
De a hóhér sújt most...és csönd lesz mindenütt,
- Hanem szörnyű kaczaj és sikoltás vegyült
A csöndesség közbe;
A büszke magyar nő, ki így fölkacagott,
És a fölsikoltó az édes anya volt,
Halva rogyott össze.