Logika
szerző: Thury Zoltán

      Egy Róza, Sugár Róza nevezetü leány volt alkalmazásban egy budapesti boltban. Kishirdetés révén jutott be. A kishirdetésben tudniillik az is állott, hogy: ajánlatok fényképpel kéretnek... s a lány harmadnapra már megkapta a czég levelét, hogy jöhet. Gyönyörü lány volt tudniillik. Nem mozgó szépség, hanem inkább kasszába való. Trónra. A kassza fekete márványlapja fölött s mögötte a tükörben méltóságosan érvényesültek gömbölyü vállai, lágy, alabástromos fehérségü nyaka s gömbölyü, a bluz alatt minden mozdulatára, még a lélekzetvételére is ingerlően ringó keblei. A haja fekete volt. Nem is fényes, hanem olyan komor fekete, mint a szén s rögtön a haj alatt befoglalva a hatalmas, nehéz, de puha keretbe - olyan fehér és tiszta volt az arcza, mint a frissen hullott hó. A szemei nyugalmas, mély pillantásuak voltak, szája kicsi, husos - s éppen csak a homloka kissé nyomott. - A szép lány jelenlétét határozottan észre lehetett venni a bolt forgalmán. Sok fiatal ur jött s nyakkendőket vásároltak, meg keztyüt s a pénztárra pislogva válogattak. Az is megesett, hogy a segédek elbámészkodtak rajta s este a két főnök egyformán törte magát azon, hogy ő számoljon le a lánynyal. Olyankor már vártak rájuk a feleségeik s gyönyörü kalapjuk alul gyilkos pillantásokat vetettek a lányra. Az üzlet azonban gyönyörüen ment, s ha volt benne része a lánynak, hát kár lett volna kiüldözni a boltból.

Ugyis elég hirtelen ment el, alig valamicskét több, mint egy esztendővel azután, hogy belépett. A pénztár mellett, a hosszu bolti asztal folytatásaképen magas iróasztal állott s e mellett délutánonként egy fiatal ember dolgozott. Rengeteg foliánsokban elkönyvezte a sok mindenféle üzleti tételt s pihenőnek egy-egy pillanatra lenézett a lányra. Az érezte, hogy valami átmelegíti a fejebubján a haját s előbb egy kis bosszusággal, azután meg mindig barátságosabban pillantott fel a fiatal emberre. Az tudniillik olyanforma ember volt, a kihez nőül lehet menni. Komoly, munkás, jó jövedelmü. Ha ez érdeklődik iránta, az nem afféle kedélyeskedés, a mit végbevisznek a kassza előtt más fiatal urak. Az efféle ember ugy szerelmes, hogy mindjárt jön a házassági ajánlattal is, hogy: kisasszony, ennyi a jövedelmem, nem vagyok gazdag, de a feleségemet tisztességgel el tudom tartani - és efféle.

Egy este a fiatal ember a magas asztalról egy sokrétbe összehajtogatott czédulát ejtett le a pénztár márványára s a könyvre hajolva, félszemmel nézte, hogy mit szól hozzá a lány. Az sokáig szorongatta a papirt s megilletődve, lassan bontotta ki. Az volt ráirva: - Kisasszony, kérem szépen, várjon reám a zárás után. Valamit szeretnék mondani, a mi talán mindkettőnkre nézve fontos. - A lány zsebretette a levelet s konokul elfordult az iróasztaltól. Később, a mikor már elment a kalapja után is és látta, hogy a fiatalember könyörögve pillant rá, odasúgta neki: - ma nem.

Kimenve a boltból, már megbánta, hogy elszalasztotta a mai napot, hanem aztán idegenkedve gondolt arra, hogy ennek az embernek legyen a felesége. Egy ilyen bolti embernek. Még valami államhivatalnok is akadhat, vagy orvos, vagy mérnök, azok közül, a kik az üzletbe járnak. Igen közönséges ember egy ilyen könyvvezető, a kit a multkor is csunyán összeszidott az egyik főnök. Hogy türheti ezt el egy férfi? A hogy lassan ment az utczán, megállapodott abban, hogy ő pofonvágta volna a főnököt, s ha egy falat kenyere sincs másnapra, hát akkor is pofonvágta volna. Erre az emberre pedig többé rá sem néz. - Másnap azonban az övé volt az első pillantása s a mikor egy pillanatra egyedül maradtak az ablak mellett, hirtelen rátámadt a fiatal emberre:

- Miért türi, hogy ugy bánjék önnel Frank? Hogy kivánja akkor a más becsülését?

A fiatal ember lassan, komolyan felelt:

- Magáért türöm. Nem akarom elveszíteni az állásomat, mert akkor nem mondhatom el magának azt, a mit mondani akarok.

- Ugy?

- Nem találta ki?

A lány halkan s egy kicsit bután felelt: - Nem. - Hát azért? - Este pedig egy pillanatra ráhajolt az asztalra s belesugta a nagy könyvbe: - várom.

Künn találkoztak. A fiatal ember szó nélkül a karját nyújtotta s szorosan összefogózkodva s hallgatagon élvezve az egymás közelségét, czéltalanul járták az utczákat. Észre se vették, hogy messze kimentek a külvárosba, csupa apró ház közé. Mintha valami vidéki városkában lettek volna. Porondos uton mentek, zizegő fák alatt s egy kis ház előtt leültek egy padra. A férfi itt kezdte elmondani azt, hogy mennyi a jövedelme, s hogy nem gazdag, s a leány belekapaszkodott a karjába s lassan a vállára hajtotta a fejét. Most már érezte, hogy ez az ember lesz az ura. Ugy kell ennek lenni és arravaló ember, derék ember, s lassan, lassan fölemelte a karját, hogy magához ölelje. - Ebben a pillanatban valaki kicsapta a fejük fölött belülről az ablakot s egy korsó viz ömlött a nyakukba. A hogy fölugrottak, benn iszonyu röhögés támadt. Többen is lehettek a szobában, férfiak, asszonyok vegyesen.

A fiatal ember éppen csak az arczát törülte végig a kezével s egy rántással lehuzva a válláról a leány kezét, az ajtó felé indult. A pár lépés alatt, mig elérte a kaput, gondja volt a lányra is. - Várjon csak itt, majd megtanítom a bitangokat.

A lány azonban nem maradt el mellőle. A kabátjába kapaszkodott s könyörgött neki: - Csak nem teszi ki magát effélének! Ki tudja, hogy hányan vannak. Ne kezdjen ki velük. Ha szeret, hát nem teszi koczkára az életét ezekkel a gyalázatosakkal szemben... Akkor már eléje került s elállotta a kaput. Fennről kiabáltak: - Hát gyere be! Gyere, ha mersz. A lány meg most már a férfi mellére dült, magába olvasztotta az ölelésével és sugdosott neki:

- Nem megy. Akasszák föl magukat! dehogy megy. Meg kellene engem verni, ha hagynám, hogy maga ezekkel kikezdjen. Az ilyennek kése is van. És aztán mi lesz velem? Az imént mondta, hogy feleségül akar venni, hát akkor beleszólhatok.... Jöjjön, jöjjön... - Huzta magával s a férfi megindult. Nagyon lihegett s kedvetlenül ment a lány mellett, a ki még mindig beszélt neki. Benn a városban, a ház előtt, a hova a lány fölment, kissé már megcsillapodva azt mondta, hogy csakugyan jobb igy. De mennyivel jobb.

Melegen, kissé elérzékenyülve szorongatta a lány kezét.

- Maga nélkül valami komisz verekedésbe kerültem volna. Az ember mérges, ha inzultálják...

A lány hosszan nézett végig rajta s aztán egy kis keserüséggel mondta:

- Azért nem ártott volna végigverni rajtuk. Ha az embert bántják...

- Akartam.

- Akart? Mi az? Azt is láthatta, hogy engem is bántottak. A ruhám csupa viz s azok a rongyosok még most is röhögnek. Bizonyosan röhögnek...

- Arról már nem tehetek.

- Nem? Hát mért nem forrasztotta a torkukra? Ha meghátrál előlük...

A fiu tátott szájjal bámult rá, s azután, mintha hirtelen megütötték volna. Hebegve beszélt, most már igazán nem tudva azt, hogy voltaképpen mit akar tőle a lány.

- Én? Hiszen nem bocsátott be a házba... Elhuzott. Ugy megölelt, hogy mozdulni se birtam. Azt hittem, hogy szeret, hogy attól fél, hogy valami bajom támad, s ha mentem magával, hát az csak azért volt, mert olyan nagyon kért...

A lány idegesen, gonoszul kaczagott:

- S ez persze jó volt magának. Megkimélte a a bőrét. Jó bőr, ha mindent eltűr...

- Ne bántson. Meg fogja bánni, ha igazságtalan. Belekapaszkodott a karomba. Nem igaz.

- Hát el kellett volna, hogy lökjön. Oda kellett volna vágni engem a falhoz s berohanni a házba. - Ilyen hősből nem kérek. S hogy ne is lásson többet, hogy ne legyek örökös szemrehányás magának azért, hogy ilyen gyáván viselte magát, hát nem maradok többé abban a boltban. Maga csak türje, hogy Frank lemarházza hölgyek jelenlétében, maga csak türjön mindent, maga arra való; hanem nékem ilyen ember nem kell.

A férfi a lányra bámult, s elkényszeredetten vont vállat. Bennről pedig hallatszott a csoszogás, hogy jön a házmester, kinyitni a kaput.