Lizzie Barton
szerző: Bródy Sándor
Huh, be hideg van! Szicziliába megyek, egy félórára legalább. Csak addig a mig a villamos vasut az akadémiától a szerkesztőségbe visz. Összegubbaszkodom a helyemen és várom az ismeretlen asszonyt, a téli bundás meleg asszonyt, a ki leül mellém; csak jönne már, ha öreg is!
Aztán behunyom a szememet. És mig egy sovány kisasszony félt, hogy elaludva, megfagyok: Szicziliában járok azalatt. A fogaim vaczognak, a hitvány testem, az fázik: de belül át meg át jár a szicziliai nap. Körülöttem oly szürke, oly levert minden, a jégvirágos ablakon ki se látni; hol vagyunk, merre járunk; vonatvezető, nem tévedünk-e el?! Fölugrálnak, megrémülnek, összeszorulnak és többé mozdulni se lehet. A kihalt, a megfagyott éjszakában a sötét és vigasztalan tömeget viszi a villam.
Én még Szicziliába megyek egy félórára legalább. Napot akarok, meleget akarok, szomjazok tarka, rikító, eleven szinekre. Milyen jó volt tavaly - ilyenkor éppen - fürödhettem a fényben, a szinben, pálmák, narancsfák kék árnyékában, a nagyszerü tengerhomokon. De én voltam-e az? Én, én! Hisz most is, csak behunyom a szememet és akarom: hát ott vagyok a hajón. Palermó látszik a messzeségben, amott az a monte Pellegrinó, ég, de már kopasz egészen. A város közeledik felénk, fehér, gömbölyü karjait elébünk kinyujtja...
- Kapitány ur, ki az a gyönyörű, szép angol asszony, ott a fedélzeten, a korláton kihajolva, nem nézi a várost csak a tengert?
- Az a magas, a lesimitott szőke haju?
- Az, a kinek szeme mélyebb kék, mint alant a tenger!
- És a homloka, arcza fehérebb, mint a napfény apró képei a vizen.
- Az, most lehajol, leesik, a hullámmal csókolódzik szinte!
- Az, az! Lizzie Barton.
Huh, be hideg van! Hol lehetünk most? Mindegy akárhol, majd csak megérkezünk valahova. Oly szép volt az angol asszony, és oly fiatal és oly szomoru. Hajh, nemcsak egy skót balladának rejtelmes alakja-e, csakugyan láttam-e valaha?
De ott állott a hajón, a korlátra hajolva, egyedül, nem köszöntötte a kevély Palermót, nem is látta. Pedig most már egész ragyogó keblét kitárta előttünk a város. Lázzal, lármával, mohósággal mindannyian rajta feledkeztünk.
- Signore kapitano, hát Lizzie Barton nem köt ki velünk?
- Nem.
- Hogyan?
- Visszajön a hajóba, Napoliba holnap.
- És mit csinál a hajón?
- A korláthoz támaszkodik és nézi a tengert, igy él, jár s kél egy esztendeje legalább.
- Egy esztendeje, signore kapitano! Egy esztendeje, hogy a szép asszony csak a hullámok udvarlását fogadja! Egy esztendeje épp?
- Egy esztendeje éppen, épp az nap lett asszony Lizzie Barton. Szerelmes urával hajóra szállt Nápoly alatt. A fedélzet korlátján kihajolva nézték a tengert a szerelmesek. Oly boldogok, oly vidámak, oly bátrak valának, mig alattuk a tenger: oly bősz, oly rossz, oly alattomos.
Lizzie Barton mellől egy óriási hullám lekapta a férjét. «Utána!» «Nincs csónak, a mely most el ne merülne; nincs tengerész, a ki merne vizre szállni mostan!» «Hát elveszett» «Ha csak egy másik jó hullám - annyiszor megesett már - vissza nem dobja a hajóra a férfit! »
- És nem jött a jó hullám?
- Lizzie Barton egyedül maradt.
- És várta a hullámot, megmerevedve várja még ma is, nézi a tengert, a hullámokkal beszélget szegény.
- Megszoktuk mi már. Oly szelid, oly szótlan, virág a mellén, virágos ruha rajta, mint akkor... A mikor nászra várta falai közé Palermó. Csupa kéj, csupa illat, csupa pálma ez a város. Ragyogó, puha, forró mellét előttünk kitárta.
Huh be hideg van! Hova lett a villamos kocsiból a nép? El-kiszálltak mellőlem valamennyien. Éppen csak velem szemben ül a régi helyén egy szép fiatal pár. Nyulánk fekete, gyönyörü asszony, erős, hatalmas, szép szőke férfi.
Egy pár hónapos házasok lehetnek, esküdni merek rá. És egymás iránt oly hidegek már, mint két jégcsap az ablakon, elől. Külön gondolkoznak, külön fáznak, egymásra se néznek! Milyen másképp lehetett egy pár hónappal ezelőtt. Azon a napon, a mikor siettek a nász elé!
Hova lett az a nap, az az érzés? A magyar fekete asszony mit kutat oly mereven a semmiségben? Mire vár, mit kutat; valami jó hullám jöhetne-e még?
Szegény szép Lizzie Barton! Harmadnapon már mentek volna Palermóból Maltába tovább. Ha addig várt volna a hullám? Mért sietett, ki küldte?
Jövök uraim, Szicziliából, ott voltam egy félóráig legalább.