Lizi
szerző: Thury Zoltán
Harlicska urat, ugyanazt a Harlicskát, a ki ez ideig a mozgó postánál volt, de most három hónapja a fővárosba kérezkedett, idegen asszonynyal látták a minapában. Nem valami tisztességes fehérnéppel, a kire azt mondhatta volna, hogy a testvére, vagy sógornője a vidékről, vagy hogy egyáltalában az atyafiságból való. Az asszonynak nagy, félrecsapott kalapja volt töméntelen tollal, s dusan csipkézett szoknyái, amiket bőven mutogatott a finom harisnyákkal egyetemben, olyan bőven, hogy az már nem is volt illendő. És czigarettázott, a min mód felett elbámult Harlicska ur. Minden füstgomolyag után, a mit kifujt a száján, ugy elnézett, mint a gyerek s titokban a szomszéd asztalok publikumát kémlelte, hogy vajjon nem szólják-e meg az asszonynyal együtt őt is, a ki pedig nem is dohányos. Általában sokkal tartózkodóbb volt, mint a nő. A pinczérekkel is csinján bánt s mig az asztal alatt a kövéres, puha kezeket szorongatta, aggodalmasan sandított az ajtóra, ha jött valaki. El se tudta képzelni, hogy hogyan volna az lehetséges, de azon járt az esze, hogy egyszer csak a felesége jön be. S csakugyan az ablak alatt olyanforma asszonyok mentek el, kis tömzsi, kerekképü nők, hogy néha a Harlicska ur szivébe fagyosan hullámzott bele a vér és rémülten sugdosott: - Lizi, Lizi... A feleségének tudniillik Erzsébet volt a neve, de ő csak ugy mondta, hogy Lizi.
Nagyváros ide, nagyváros oda - azért bizony kétszer is meg kell gondolni az ügyetlen embernek, hogy mit csinál. Az emberek mindenfelé eljárnak. Teszem föl, az ügyvédjelölt Simon Károly néha még vidékre is kimegy foglalni meg liczitálni, hogyne fordulna hát meg mindenfelé idebenn a városban. Mert a ki a városnál dolgozik, hát annak is akad dolga a külső fertályokban, sohase tudhatja az ember, hogy honnan buvik elő valami gyárból, vagy üzletből, a mit végig vizitálnak, különösen adófelszólamlások idején... meg hát hiszen tavasz van, enyhe puha és csupa friss zöld holmi szagától terhes, bódító a levegő, mintha simogatná az ember bőrét... Elbódorgottak erre arra, kifelé, ahol sok varróleányka karonfogva sétál s a mesterlegények harmonikán játszanak... Nem lehet elég messze menni senkinek a titkával. Harlicska urat is meglátta valaki a szép kövéres asszonynyal, a ki pávásan lépkedett mellette, miután a vendéglőben nagyon jóllakott... Különben is feltünő pár volt. A férfi az asszony válláig ért csak s ugy fogta karon, hogy fölnyujtotta utána a kezét. Meg óvatosan fordult be az utczákba, miután sunyin körülpislogott s a mellett a világban járatos, mindenféle tapasztalatokkal teli urat játszta az asszonynak. Még a pálczáját is ugy forgatta az ujjai között, mint a nóbel fiatal urak s szaporán fecsegett. Aznap későn jutott haza. Az asszony a nagy szobában valami könyvet olvasott s ugy várta be.
- Hol voltál, fiam? - kérdezte. - Izend meg máskor, hogy ha elmaradsz.
Harlicska ur azt mondta, hogy: jól van, majd izen. - Aztán meg bosszankodva dörmögött: Mindig az az izenés. Mintha nem is lenne egyéb dolgom. Az embernek ugy fő a feje, hogy sustorog, aztán meg izenni.
- Azért mondom, lelkem, hogy megnyugtass. Végre is aggódom.
- Szép, szép.
Másnap mosolyogva fogadta a kompánia Harlicska urat. Az a Simon Károly nevezetü ügyvédsegéd, a kiről már volt szó, meg a várostól a fogalmazó, bizonyos Kun Sándor s egy még egészen fiatalos formáju, mindig mosolygó képü kereskedő ember, a kivel talán három gimnáziumot járt együtt az iskolában Harlicska ur. A fiut aztán inasnak vitte az apja, mivelhogy rosszul tanult s csak később került össze a pajtásokkal ujra. Már boltos volt akkor, sima, finom ember, a kit azok az uri dámák müveltek ki, a kiket kiszolgált, hogy keztyüt próbált a kezükre, meg a derekukat mérte a czentiméter szalaggal s azonközben szépeket mondott nekik... S nézték Harlicska urat, mint valami csodát. Rátapadt a szemük s mig végig mustrálták, csendes, áhitatos irigységet fejezett ki a sovár pillantásuk, meg meglepetést, hogy: ime, ebben az emberben mi minden lakozik. Nem is engedték meg neki, hogy mindjárt leüljön. Előbb megforgatták, hogy hátha valami különöset fedeznek föl rajta s a városi hivatalnok megtapogatta a kabátja posztóját.
- Persze, szépen öltözködöl... - mondta irigyen.
- Dehogy, - mondta a boltos. - Tud beszélni. Az a fő. Ha szépen beszél az ember, bolondul az asszony. - És elkomolyodott s nagyot sohajtott. - Én nem tudok az asszonynyal bánni, ha csak nem vevő. A boltban igen, de az utczán már sehogy se megy...
- Mit akartok? - kérdezte Harlicska ur. - Meg vagytok bolondulva?
Összemosolyogtak az urak s most már lármásan, egyszerre beszéltek mind a hárman.
- Tudunk mindent. Mindent! Majd elmondom a feleségednek!
S mulattak azon, hogy megijedt és most már összedugták a fejüket az asztal felett s pusmogva beszéltek.
- Hogy csináltad? - kérdezte Simon Károly. Hogy kezdted? Csak azt mondd meg. Mindjárt nekimentél, hogy: nagysád, a mindenit!
- Hej, tudja ő! - sóhajtott a boltos.
- Meg csinos fiu is!
- Nagy betyár! - S mohón, a rendkivüli embert megillető bámulattal várták, hogy mondjon valamit. Hogy hogyan megy az, ha az ember megölel egy egész idegen asszonyt, a kinek talán ura is van! Nem fél, hogy jön a férj s azt mondja: - egyikünk meghal, vagy valami ilyenformát, ahogy már olvasni szokott effélét az ember. Meg az asszony... Az asszony, az idegen nő, a kinek éppen csak köszönni szabadna, ha ismerős vele az ember. A szép nagy hölgy, a ki bujdosik a csókért, a merőben idegen szép gömbölyü kebel, a mire lehajtja az ember a fejét, meg a tiltott csók, a miért az ember még egy golyót is kaphat az agyába, ha ugy esik, hogy rajtaveszít az elrejtett, izgalmas szerelmen... A hódítás, ahogy odáig eljut az ember, hogy szeretője van. Nem afféle közönséges, hanem veszedelmes, urnak való, lehetőleg egészen finom hölgy... Aztán a viszony... Hogy mindez csak ugy megcsinálódik magától, vagy küzködni kell utána annak, a ki egyáltalában arravaló ember, mint például Harlicska ur... Magának még a messze reménységben se tudott volna elképzelni egyik se ilyen sikert. Ők már csak megmaradnak a feleségeiknél, egyszerű, kicsi, nem is igen müvelt s nem is igen formás asszonykáknál, a kiktől gyermekeik vannak, meg a kikkel már szépen összeszoktak és a kik sokat pörölnek és mindig konyhaszaguak. Persze, hát a ki valami kis viszonyt kezd, hát azt más fából faragták. Ó, a Harlicska érti, Harlicska, Harlicska - s motyogták magukban a nevét és fölnéztek reá, a kit szerencséjük volt ott tisztelni az asztaluk mellett még azután is, hogy ime...
S Harlicska ur csakugyan nőni kezdett. Előbb inkább csak megrémült s arra gondolt, hogy ezek majd árulkodni fognak az asszonynál otthon, de aztán azt érezte, hogy megfeszül a kabát a mellén s hogy csakugyan van abban valami szép, ha az ember elmerészkedik idegenbe is egy kis tilos szerelemre s bár amugy csak egyszerü hivatalnok, kirugja a lábai alól az ostoba polgári morált. S lassan, kelletlenül határozta rá magát arra, hogy beszél ezeknek a népeknek, a kiről nem igen tételezte föl, hogy föl tudnak emelkedni hozzá. Azok habsolni szerették volna a szavát, ő pedig éppen csak hogy sziveskedett egy két lényegtelen fölvilágosítást adni s azonközben gyönyörködött bennük, hogy milyen éhesek, hogy őt magát is szeretnék elnyelni.
- Hát - mondta - hát igen, csakugyan van abban valami, hogy megunja az ember örökösen otthon. A gyerekek bőgnek, mint a vadak, idegessé tesznek, hát kerestem magamnak egy hozzámvalót. Uri nőt... urit...
Pauzát tartott s ezalatt kellemetlenül szólt bele a szavába a városi hivatalnok:
- S a Lizi? Hát a Lizi?...
Harlicska ur rámordult:
- Nem kell belekeverni.
- Hát amint gondolod.
Harlicska is körülnézett s mert látta, hogy a közönséges ostoba polgárnép mind arra gondol most, hogy: Lizi... Lizi... - méregbe jött s merész, huszáros vágással akarta visszaszerezni az érdeklődést annak, a mit ő beszél. Az asztalt ütötte s méregbe jött.
- Lizi gondoskodjék arról, hogy vasárnap legyen tiszta ingem. Lizinek én konyhapénzt adok. Lizinek én többel nem tartozom. Lizi, Lizi, micsoda Lizi... Ki az a Lizi?
Elsőnek a kis boltos állott föl. Mosolygott, de valamicskét borongósan. Olyanformán, mint az üzletben szokott mosolyogni, ha már nagyon megszekirozta valami válogatós asszony.
- Hát - mondta és hajlongott, nagyon hajlongott Harlicska ur előtt - hát csak nevezetes fiu vagy, igazán nevezetes... Hát csak, te tudod, hogy mit csinálsz. Végzett ember vagy, diplomás...
S menni akart, de aztán a fején kalappal felöltőben leült még az asztal végén. Csak ugy véletlenül, mert ilyenkor már szalad az üzletbe. A másik két ur hallgatott s a hosszu, kinos csendben mintha valahonnan mindig azt hajtották volna: Lizi, Lizi... Nem volt az hangos szó, csak éppen hogy érezte az ember, a mint ezek az emberek neki könyökölve az asztalnak, komoran hallgattak. Lizi valahol, bizonyosan otthon sóhajtott, Lizi, a szegény tömzsi kis asszonyka, a kin semmiféle ruhának nem volt formája, a ki négy gyermeket végig szoptatott, a kinek kicserepesedett, durva keze volt, mert mosott, vasalt, főzött, hogy Harlicska urnak ebédje legyen és vasárnapra szép fehér ruhája, Lizi, az átlagos kis hivatalnokné, Lizi, a kinek a fajtáját tönkreteszi a házasság első néhány éve, a kit ugy kitapos a sorsa, mint ahogy ő kitapossa a topánkáját... S varázsa lett a szónak... A panaszos jaj, mintha csak azt várta volna, hogy megüssék a hurt, a miből kivijjog, vadul, fék nélkül rontott végig a közönséges népeken. Mindenféleképpen sírt, ugy is, mint a hogy a gyermek panaszkodik, meg ugy is, mint ahogy a harangok bomlottan összekonganak, ha a toronyba belecsap a menykő - s a közönséges kis átlagos népek most már tisztán hallották, hogy: Lizi, Lizi, ... ezer formában s az egyik dühbe jött és veszett haraggal csapott bele az asztal közepébe:
- Lizi! Az neked Lizi?
Az ő Lizije meg a többié mind ott nyögött a szavában. Mi lesz abból, ha már a szegény rongyos is szeretőt keres, a nyomorult patkány, a kinek abban az oduban van a helye, a melyikben az asszony megszüli meg táplálja a nyomoruság kölykeit. Mi lesz, mi lesz...
S Harlicska ur csak kapkodta ide oda a fejét s egyszerre meglepetve látta, hogy elhuzódnak mellőle és egyedül ül az asztal végén. Azok pedig ott diskurálnak és a szép uri nőre már senkise kiváncsi.