Lillához (A Kleist rapszódiái közűl)

Lillához
szerző: Csokonai Vitéz Mihály

   A Kleist rapszódiái közűl

Itt a tavasz, az ő enyhében
  Elolvadt a hó és a jég;
A vizek kristály tükörében
  Magát meglátja már az ég.

A megszelídűlt levegőben
  Lanyházó esők hullanak,
Melyek a cserén és mezőben
  Uj gyöngy gyanánt csillámlanak.

Minden pásztort örömre hoznak
  A virágok illatjai,
Midőn körűlte ugrándoznak
  A halmokon bárányjai.

A fű a rög alól kicsúszik,
  Zőld koronát tol a fején;
Zephyr, mint a habon, úgy úszik
  A lágy vetések tetején.

Virágokból szövött ruháját
  A tarka rét már hímezi,
Az ezüst csergetegek táját
  A gyenge nád béprémezi.

Az erdőknek zőld éjjelében
  Ámor kedvtelve tébolyog,
Öröm foly a szellők mentében:
  Ég, főld, tenger, mind mosolyog.

Ama Siónál lyánykájával
  Szunnyad a pásztor édesen,
Ki őtet gyenge két karjával
  Átölelte szerelmesen;

Lágy álom űlt szemek héjára,
  Lelkek egymás lelkébe jár:
A csalogány nyájas daljára
  Szunnyadt el ez a boldog pár.
                -----
Ah, ha ebben a köz örömben,
  Mely már elterjedt szerteszétt
Érezhetném én is mellemben
  Az öröm legkisebb neszét!

Nem, nem; ő elfut tőlem messze,
  Rég elhagyott már engemet,
Nincs oly tavasz, mely elszéllessze
  Holtig tartó keservemet.

Én csak a boldogtalanságnak
  És kínnak fia vagyok már,
Csak úgy lesz vége ez aggságnak,
  Ha a halál síromba zár.

Mert Lilla egy tavasz nyíltában
  Én tőlem messze vettetett,
A kiért tudtam hajdanában
  Becsűlni ezt az életet. ─

Midőn akkorba mély sebemnek
  Kiontottam vérhabjait:
Mért állítád meg életemnek
  Széjjelfutott patakjait,

Óh, fátom? hogy éltem végéig
  Tudjál engemet gyötreni?
Azért nem kellett egy cseppjéig
  A véremnek kiömleni,

Hogy a hízelkedő hiszemben
  Tengődtetvén bús napomat,
Elsorvadjak a szerelemben
  És holtra sírjam magamat? ─

Hitetlen sors! ki jobbadára
  Csak a bohóknak kedvezel,
Kerestelek! de más határra
  Futottál énelőlem el:

A szerelem ugyan vállamra
  Sebes két szárnyakat köte,
Semmit sem ért; az én láttamra
  Még távolabb repűltél te.

Már én téged el nem érhetlek
  Futásodnak gyors kerekén,
És soha reá nem vehetlek,
  Hogy Lillámat bírhassam én.
                
              ---------

Nagyobb sorsra ugyan sokképpen
  Tarthatsz te, Lilla! méltó just:
Én elégtelen vagyok éppen
  Megjutalmazni egy virtust.

A te bájoló kedvességed,
  Mely a teremtés remeke,
S nemes lelked méltóztat téged
  A királyok szerelmire;

És sok száz úr, ki pántlikával
  És csillaggal díszesedett,
Fellobbanván szemed lángjával,
  Párnak választna tégedet.

De ezek, akiken a módi,
  A rang és bíbor fénylenek,
Alacsonyszívűek, s valódi
  Szerelmet ritkán érzenek.

Nékem nincs semmim, mely a szemnek
  És érzésnek tessék nagyon;
De van egy szívem, s e szívemnek
  Nemes indúlatja vagyon.

Van egy szívem, mely szerelmével
  Még soha sem legyeskedett,
Egy szív, mely a világ kincsével
  Fel nem cserélne tégedet.

            --------

Ám ígérd azt, óh, fátom! nékem,
  Hogy én majd őnála nélkűl
Caesar leszek, királyi székem
  Mind a két világ nyakán űl:

Az alávaló büszke lélek
  Örűlhet, hogy ily sorsa jött;
Én ővele vígabban élek
  A szalmás kalyibák között.

A szerelem fényes várakká
  Csinálja a duttyánokat,
A tiszta forrást borpatakká,
  Édenné a kopárokat. ─

Hány kastélyt láttam díszeskedni,
  Hány város pompája bájolt,
Miólta véled esmerkedni,
  Óh, szép Lilla, szerencsém volt!

A szépek ingerlő formája,
  Mely másokkal hitet szeget,
Bennem még forróbbá csinálja
  Az erántad gyúlt meleget:

Mihelyt elmémben megvizsgállak,
  Az ő tűzök bennem meghűl.
Én csak téged választanálak
  A főld minden szépe közűl.

             -------

Óh, arany kor! melynek folytában
  Az aranynak vak fényiről
Semmit se tudtak hajdanában,
  Miért futsz a főld színiről?

Most már bizonnyal nyugtatnának
  Lillám ölelő karjai. ─
Óh, bárcsak visszahívhatnának
  A rimánkodók szavai!

Ah! jőjj vissza! s akkor érettem
  Engedd meg azt az egyet is,
Hogy pásztor lehessen mellettem
  Az én kedves barátom is. ─

De nem hallgatsz szavamra éppen,
  Ó fátom, már már képzelem,
Hogy a szerencse laptaképpen
  Játszik mindenha énvelem.

Te hallgass hát, te hallgass erre,
  Óh, halál! s vedd ki vámodat.
Mindenkor csak bóldog emberre
  Szórod öldöklő nyiladat?

Itt a mellem, jer, fegyvereddel
  Nyisd meg elroncsolt szívemet.
Készen állok, éltemet vedd el;
  A kín nem rémít engemet.

Amott, hol téged a döglesztő
  Levegőn által szívni be,
A sírásóknál s az ijesztő
  Temetők sötét gödribe',

Ott, hol az embert az emberrel
  Fegyver élére hányatod,
Majd ott kereslek fel jó szerrel,
  Ha végórám halasztgatod. ─

S te Lilla! nyögj akkor, így szólván:
   „Ah! én keserítettem meg!
"Ő érettem szívből lángolván,
  "Szerelme kínja ölte meg!”