Lilihez

Lilihez szerző: Vitkovics Mihály

1.

Csendes volt kebelem, mint nyár idejében az estve,
   S benne nem is zajgott semmi szerelmes erő.
Mig téged nem láttalak én, Lili, tiszta leányka;
   S rám nem villantád szög szemed égi tüzét.
Most már zúg kebelem, mint fergetegekben az erdő,
   S mint ház, melyre lecsap Zeusz nyila, lángba lobog.
Isten hozzátok csend s lassú szív-dobogások!
   Immár el vagytok veszve örökre nekem.

2.

Mint egyedűl utazó, kit dolgai visznek az útra,
   Menten megy, s kijelelt czélra sietve siet.
Hirtelenül nagy bércz vagy mély folyam állja el utját,
   Nyomba megáll, bámul, s nézi mi lelte, szegényt.
Tartson-e hozzád vagy tüled, azt sem tudja, csak állong;
   Igy jártam magam is, szép Lili, hej teveled!

3.

Mely bűbájos öröm szép lyányhoz jutni legénynek,
   S nézni kirózsálló ajkait és szemeit.
Ajkairól szemlél szinmézt lecsepegni, szemébűl
   Legragyogóbb napfényt messze kiomlani lát.
Ily érzésre magát boldognak véli, reménynyel
   Mindene eltelvén: hej Lili, igy vagyok én!

4.

Láttad-e asztalnál szemeim rád mint merevedtek;
   Mint tévelygettek nyilt piros ajkaidon.
Mint mozgott ajakam készültibe szólani hozzád;
   S nyelvem, mint lekötött, nem tuda ejteni szót.
Összeszorult mellem tefeléd felnyögve sohajtott;
   Sóhajtomba' ki volt fejtve, mit érezek én.

5.

Képed, míg ültél, sok ezernyi kegyekkel igézett;
   Álltodban bájló kellemid álltak elő.
Karcsún nőtt derekad, kis lábod s többi kerekség
   Testeden, élesztő vágygyal itatta szemem.
Igy ültödbe, felállj, s álltodba, hogy ülj le, kivántam;
   Mondsza, Lilim, nem nagy háborodások ezek...?

6.

Nem hihető, mi hamar szerelembe bebukhatik a sziv
   S úszván árjaiban, süllyed alábbra alább.
Bármint küzd is az ész mély bajtúl menteni őtet,
   Nem használ; bajt les, bajba merengni szeret.
Édesen álmodozik, tündérek lelkei lengnek
   Hő velejébe: Lilim! sorsomat észrevehetd.

7.

Mint pók a legyeket, mint lép a tarka madárkát:
   Igy fog el a szép lyány kényire férfiakat.
És a rab valamint inkább menekedni törekszik,
   Még annál inkább bésodoritja magát.
A legyek és madarak küzdnek szabadulni; de férfi
   Óhajt lenni fogoly: hej Lili! igy vagyok én.

8.

Ó te, kit a szerelem nem hajtott járma alá még;
   Mit vicsorítod rám gúnyröfögő fogaid'?
És gyávának itélsz, hogy mostan lyányka igázott,
   S mint faragott bábbal játszik azóta velem.
Nincs neked érzékeny szíved, jól látni szemed sincs,
   Igy is jöszte, Lilit lásd, s szerelembe omolsz.

9.

Szívünk sok bajokat termeszt érzései által,
   S nem képes - gyerek ő - pontba' segitni magán
Boldogságunknak mégis fő kútfeje szívünk;
   Ő nyujt ártatlan szent örömökre okot.
Gyermeki érzeletit hagyjuk meg; boldogan érez
   A gyermek: Lilikém! gyermeki körbe' vagyok.

10.

A bölcsek nevetik, kiket a szerelem heve forraszt;
   És nekik a tudomány mennyei kedveket önt.
A ki nem alkalmas szerelemre, az éljen eszével;
   Ég, föld, tüz, tenger bő mulatása legyen.
Ám kiben ég a vér s szép lyányt pillant meg, az észszel
   Mit gondol? - könyörülj, szép Lili, esztleneden.

11.

Ennyi sok érzésnek tán hinni te, szép Lili, nem fogsz,
   S azt véled, költő ész szüleményi ezek.
Óh ha nem érezném tudnám-e lefesteni szóval;
   Hang süketet, valld meg, s szín vakot érdekel-é?
Szívem-eszem tüz lett temiattad; s nem hiszed ezt el?...
   Vesd próbára hitem, s hej Lili hinni fogod.

12.

Mily gyönyörűséges, Lili, téged látni ha tánczolsz;
   Láthat-e már ennél szebbet az emberi szem?
Lábhegyen a levegőbe' lebegsz, s mint grátia szökdelsz;
   Ámolyog a néző, s kétli, ha földi vagy-e?
Lelkem is, ezt néztembe' veled kilebegve szökellett;
   S nem leltem helyemet helybe' s magamba' magam.

13.

Mint a rét tavaszon, ha esik, frissülve kizöldül;
   S rózsa kinyilva pirosb hajnali harmat után.
Tánczod után te is ugy felforrva, elöntve hevednek
   Cseppjeitűl, ingerb szinbe meritve valál.
Mennybeli hullámkák szendén emelődtek, apadtak
   Halmidon: ily szép vész közt ki ne kérne halált?

14.

Hajnallott az idő s kezdett a táncos oszolni;
   Távozatod, könytűl ázva, kisérte szemem.
Ah te nyugodni menél, én mentem kinba kerengni;
   Ágyamnál lebegett szüntelenűl alakod.
Képzeletim mindent bájszinben hordtak előmbe;
   S érted esengve mohón vert, Lili, minden erem.

15.

Álmatlan fővel szellős levegőre siettem,
   Hogy tüzem enyhitsék májusi lágy zefirek.
Mint boglyába kapott szikrát éleszti az alszél;
   E kicsi pajkosok is fújtak ölembe parázst.
Bárhova menjek is én, bármit tegyek, égni teérted
   Kell nekem: Etnám vagy, hej Lili lángba boritsz.

16.

Mint csatahely belsőm oly pusztán áll kirabolva,
   És feldúlt testem szivtelen, esztelen is.
Győző vagy, Lilim, én meghódolt, bánj velem immár
   Kényre; szabadságom sólyomi szárnya kiholt.
Édes-e azt látnod? nem tudhatom: énnekem édes,
   S lánczaimat viselem drága ereklye gyanánt.

17.

Igy lecsatázva, leverve is így, telik égi reménynyel
   Lelkem; majd megszánsz tán valahára Lilim.
S minthogy bájaidért mártíromságra jutottam;
   Egy nefelejcskével felkoszorúzod agyam.
S mondani szánakodón fogod: a kinek annyi keservet
   Létem szült, e szál bére, jutalma legyen.

18.

Félre csalóka remény tőlem, hagyj engemet égni;
   Minden bér nélkül hagyd hamuhodni fejem.
Hogy szívembe omolt szerelem tüze, s égeti porrá,
   És nekem egy látás annyi bajokba került:
Nem foly még abból, hogy forrón szánjanak engem;
   S rám mosolyognának szép Lili csillagai.

19.

Hol vagyon, és ki az a fő boldog férfi, világon,
   Vágyok látni, kiért szép Lili melle dobog.
Az nem irigyli király bíborjait, udvari fényét;
   Néki egész föld menny, létele égi gyönyör.
Jer boldog, rózsás pályáddal hadd vetem össze
   Szirtrűl szirtre vivő s kinok elejbe, utam.

20.

Látni, szeretni mit ér, ha viszont nincs a ki szeressen,
   És lángod nem gyujt más kebelébe' hevet.
Béna dolog visszátlan eset, suta parlagi szántás;
   Rózsa helyett tövisek szálai termenek ott.
Ah gyilkos tövisek! szanaszét igy tépitek a hűt:
   Rajta tehát, keserű állapotomba veszek.

21.

A kit az éh oczeán siketült hullámai hánynak,
   És csak deszkán függ élete, élni reményl.
Sűrűen beborúlva egem, s egy fény se világít,
   Amely jobbodhoz, szép Lili, nyitna utat.
Még is bízakodom, kiderül tán nékem is a nap;
   S foglak bírni: hiú gondolat, árva remény.

22.

Nincsen az élők közt, ki tehozzád hajlana jobban
   Nálamnál s hívebb tudna maradni neked.
Szivbeli érzeletim s onnan forrt csókjaim árja
   Volnának, Lilikém, gerjedetünkbe tanúk.
Istenném volnál, s én sírig lelkes imádód;
   Emberi s angyali lét folyna szövődne belénk.

23.

Ah, de mit óhajtok; nem vagy, Lili, szánva te nékem;
   Útamtól útad messze világnyira jár.
Ah, ne szeress engem, csak hagyd szeretetni személyed
   Tőlem: fél öröm ez, s csorba, de nékem öröm.
Bárhol, bárkivel élj, lelkembűl senki se tép ki:
   Te oda vagy mélyen zárva enyészetemig.

24.

Szívem rejtekibűl folyt versim hogyha nyugalmad
   Bolygatták, szerelem szülte, bocsánatot adj.
Vallásom zengték, miket érzek irántad, elődbe;
   Ártatlan czéljok, senki se vétkel ezért.
Nem jutnak, hova kívánnám, szüz melled ölébe;
   Jó Lili, rejtsd valamely zugba irígyek elől.
És ha világ fog bántani, fog pedig, akkoron olvasd
   S sóhajtsd: szerzőtök volt csak a hű szerető!