Lilihez
szerző: Vitkovics Mihály
1.
Csendes volt kebelem, mint nyár idejében az estve,
S benne nem is zajgott semmi szerelmes erő.
Mig téged nem láttalak én, Lili, tiszta leányka;
S rám nem villantád szög szemed égi tüzét.
Most már zúg kebelem, mint fergetegekben az erdő,
S mint ház, melyre lecsap Zeusz nyila, lángba lobog.
Isten hozzátok csend s lassú szív-dobogások!
Immár el vagytok veszve örökre nekem.
2.
Mint egyedűl utazó, kit dolgai visznek az útra,
Menten megy, s kijelelt czélra sietve siet.
Hirtelenül nagy bércz vagy mély folyam állja el utját,
Nyomba megáll, bámul, s nézi mi lelte, szegényt.
Tartson-e hozzád vagy tüled, azt sem tudja, csak állong;
Igy jártam magam is, szép Lili, hej teveled!
3.
Mely bűbájos öröm szép lyányhoz jutni legénynek,
S nézni kirózsálló ajkait és szemeit.
Ajkairól szemlél szinmézt lecsepegni, szemébűl
Legragyogóbb napfényt messze kiomlani lát.
Ily érzésre magát boldognak véli, reménynyel
Mindene eltelvén: hej Lili, igy vagyok én!
4.
Láttad-e asztalnál szemeim rád mint merevedtek;
Mint tévelygettek nyilt piros ajkaidon.
Mint mozgott ajakam készültibe szólani hozzád;
S nyelvem, mint lekötött, nem tuda ejteni szót.
Összeszorult mellem tefeléd felnyögve sohajtott;
Sóhajtomba' ki volt fejtve, mit érezek én.
5.
Képed, míg ültél, sok ezernyi kegyekkel igézett;
Álltodban bájló kellemid álltak elő.
Karcsún nőtt derekad, kis lábod s többi kerekség
Testeden, élesztő vágygyal itatta szemem.
Igy ültödbe, felállj, s álltodba, hogy ülj le, kivántam;
Mondsza, Lilim, nem nagy háborodások ezek...?
6.
Nem hihető, mi hamar szerelembe bebukhatik a sziv
S úszván árjaiban, süllyed alábbra alább.
Bármint küzd is az ész mély bajtúl menteni őtet,
Nem használ; bajt les, bajba merengni szeret.
Édesen álmodozik, tündérek lelkei lengnek
Hő velejébe: Lilim! sorsomat észrevehetd.
7.
Mint pók a legyeket, mint lép a tarka madárkát:
Igy fog el a szép lyány kényire férfiakat.
És a rab valamint inkább menekedni törekszik,
Még annál inkább bésodoritja magát.
A legyek és madarak küzdnek szabadulni; de férfi
Óhajt lenni fogoly: hej Lili! igy vagyok én.
8.
Ó te, kit a szerelem nem hajtott járma alá még;
Mit vicsorítod rám gúnyröfögő fogaid'?
És gyávának itélsz, hogy mostan lyányka igázott,
S mint faragott bábbal játszik azóta velem.
Nincs neked érzékeny szíved, jól látni szemed sincs,
Igy is jöszte, Lilit lásd, s szerelembe omolsz.
9.
Szívünk sok bajokat termeszt érzései által,
S nem képes - gyerek ő - pontba' segitni magán
Boldogságunknak mégis fő kútfeje szívünk;
Ő nyujt ártatlan szent örömökre okot.
Gyermeki érzeletit hagyjuk meg; boldogan érez
A gyermek: Lilikém! gyermeki körbe' vagyok.
10.
A bölcsek nevetik, kiket a szerelem heve forraszt;
És nekik a tudomány mennyei kedveket önt.
A ki nem alkalmas szerelemre, az éljen eszével;
Ég, föld, tüz, tenger bő mulatása legyen.
Ám kiben ég a vér s szép lyányt pillant meg, az észszel
Mit gondol? - könyörülj, szép Lili, esztleneden.
11.
Ennyi sok érzésnek tán hinni te, szép Lili, nem fogsz,
S azt véled, költő ész szüleményi ezek.
Óh ha nem érezném tudnám-e lefesteni szóval;
Hang süketet, valld meg, s szín vakot érdekel-é?
Szívem-eszem tüz lett temiattad; s nem hiszed ezt el?...
Vesd próbára hitem, s hej Lili hinni fogod.
12.
Mily gyönyörűséges, Lili, téged látni ha tánczolsz;
Láthat-e már ennél szebbet az emberi szem?
Lábhegyen a levegőbe' lebegsz, s mint grátia szökdelsz;
Ámolyog a néző, s kétli, ha földi vagy-e?
Lelkem is, ezt néztembe' veled kilebegve szökellett;
S nem leltem helyemet helybe' s magamba' magam.
13.
Mint a rét tavaszon, ha esik, frissülve kizöldül;
S rózsa kinyilva pirosb hajnali harmat után.
Tánczod után te is ugy felforrva, elöntve hevednek
Cseppjeitűl, ingerb szinbe meritve valál.
Mennybeli hullámkák szendén emelődtek, apadtak
Halmidon: ily szép vész közt ki ne kérne halált?
14.
Hajnallott az idő s kezdett a táncos oszolni;
Távozatod, könytűl ázva, kisérte szemem.
Ah te nyugodni menél, én mentem kinba kerengni;
Ágyamnál lebegett szüntelenűl alakod.
Képzeletim mindent bájszinben hordtak előmbe;
S érted esengve mohón vert, Lili, minden erem.
15.
Álmatlan fővel szellős levegőre siettem,
Hogy tüzem enyhitsék májusi lágy zefirek.
Mint boglyába kapott szikrát éleszti az alszél;
E kicsi pajkosok is fújtak ölembe parázst.
Bárhova menjek is én, bármit tegyek, égni teérted
Kell nekem: Etnám vagy, hej Lili lángba boritsz.
16.
Mint csatahely belsőm oly pusztán áll kirabolva,
És feldúlt testem szivtelen, esztelen is.
Győző vagy, Lilim, én meghódolt, bánj velem immár
Kényre; szabadságom sólyomi szárnya kiholt.
Édes-e azt látnod? nem tudhatom: énnekem édes,
S lánczaimat viselem drága ereklye gyanánt.
17.
Igy lecsatázva, leverve is így, telik égi reménynyel
Lelkem; majd megszánsz tán valahára Lilim.
S minthogy bájaidért mártíromságra jutottam;
Egy nefelejcskével felkoszorúzod agyam.
S mondani szánakodón fogod: a kinek annyi keservet
Létem szült, e szál bére, jutalma legyen.
18.
Félre csalóka remény tőlem, hagyj engemet égni;
Minden bér nélkül hagyd hamuhodni fejem.
Hogy szívembe omolt szerelem tüze, s égeti porrá,
És nekem egy látás annyi bajokba került:
Nem foly még abból, hogy forrón szánjanak engem;
S rám mosolyognának szép Lili csillagai.
19.
Hol vagyon, és ki az a fő boldog férfi, világon,
Vágyok látni, kiért szép Lili melle dobog.
Az nem irigyli király bíborjait, udvari fényét;
Néki egész föld menny, létele égi gyönyör.
Jer boldog, rózsás pályáddal hadd vetem össze
Szirtrűl szirtre vivő s kinok elejbe, utam.
20.
Látni, szeretni mit ér, ha viszont nincs a ki szeressen,
És lángod nem gyujt más kebelébe' hevet.
Béna dolog visszátlan eset, suta parlagi szántás;
Rózsa helyett tövisek szálai termenek ott.
Ah gyilkos tövisek! szanaszét igy tépitek a hűt:
Rajta tehát, keserű állapotomba veszek.
21.
A kit az éh oczeán siketült hullámai hánynak,
És csak deszkán függ élete, élni reményl.
Sűrűen beborúlva egem, s egy fény se világít,
Amely jobbodhoz, szép Lili, nyitna utat.
Még is bízakodom, kiderül tán nékem is a nap;
S foglak bírni: hiú gondolat, árva remény.
22.
Nincsen az élők közt, ki tehozzád hajlana jobban
Nálamnál s hívebb tudna maradni neked.
Szivbeli érzeletim s onnan forrt csókjaim árja
Volnának, Lilikém, gerjedetünkbe tanúk.
Istenném volnál, s én sírig lelkes imádód;
Emberi s angyali lét folyna szövődne belénk.
23.
Ah, de mit óhajtok; nem vagy, Lili, szánva te nékem;
Útamtól útad messze világnyira jár.
Ah, ne szeress engem, csak hagyd szeretetni személyed
Tőlem: fél öröm ez, s csorba, de nékem öröm.
Bárhol, bárkivel élj, lelkembűl senki se tép ki:
Te oda vagy mélyen zárva enyészetemig.
24.
Szívem rejtekibűl folyt versim hogyha nyugalmad
Bolygatták, szerelem szülte, bocsánatot adj.
Vallásom zengték, miket érzek irántad, elődbe;
Ártatlan czéljok, senki se vétkel ezért.
Nem jutnak, hova kívánnám, szüz melled ölébe;
Jó Lili, rejtsd valamely zugba irígyek elől.
És ha világ fog bántani, fog pedig, akkoron olvasd
S sóhajtsd: szerzőtök volt csak a hű szerető!