Lidérc
| Lidérc szerző: Kosztolányi Dezső |
Mentem az utcán. Cipőm annyi zajt sem vert, mintha harisnyában járnék. Elhagyatva mindenkitől bandukoltam, egyedül a szívemmel, mint egy álomalak, gyötrő, éjféli álomban. Ha kinyújtottam a kezem, könnyen elértem a négyemeletes házak kőcirádáit, vagy az ablakokat, melyek mögött mécsek égtek, emberek aludtak. Sokszor gondoltam, hogy mindez csak álom. Most, hogy megtörtént, csak a félelmet érzem, mely minden porcikám megfagyasztja, egy alvó félelmét, ki szemben a holddal, nehéz mellel fuldoklik, s szeretne fölébredni.
Az úton részeg munkások jöttek.
- Hahó - ordítoztak az éjben -, hahó.
- Hahó - felelte a másik csoport, távol, elhalóan, akár a vadászaton -, hahó.
Valami dáridóról jöttek. Fülük rézvörös volt, arcuk izzó, mint egy kerek, fényes toronyóra. Tízen vagy tizenöten lehettek. Orrukon, szájukon dőlt a sűrű pára, gomolyogva, bodrosan, szivarfüst módjára.
Már az első pillanattól ellenszenveseknek tetszettek. Lekanyarodtam az aszfaltról, a kocsiútra mentem, hogy kikerüljem őket. Alig néztem körül, ők is a kövezeten kocogtak. Néhányan villámgyorsan a másik oldalra futottak, mások kicsit lekuporodtak, és úgy lestek. Darabig tétováztam. Azután, mikor éreztem, hogy kezükbe kerültem, és a hurok mind összébb szorult, sietni kezdtem, futottam határozatlanul, remegve, körülbelül száz métert. Végre elértem a kocsiállomást. Belevetettem magam egy kocsiba, és gyorsan elhajtattam.
Ezen az éjszakán úgy űzött a kétségbeesés, mint az éhes farkas. Nem is mertem előbb kiszállni a kocsiból, csak jó sokára, a külvárosban, egy kétes vendéglő előtt, hol vörös abroszok voltak az étteremben, sánta s kancsal pincérek járkáltak szutykos ruhában, az újságrámából pedig elrongyolt lap csüngött, a tegnapi újság, hiába árulva kopott újdonságait, kacérkodva, mint vénasszony a bálban. Itt végre megpihentem. Leültem egy asztalhoz, bort rendeltem. Töröltem a homlokom. Nézegettem a kopott falkárpitot. A bor savanyú volt, ihatatlan.
Öt perc múlva nagy csörömpöléssel kinyílt az üvegajtó. A munkások jöttek. Érthetetlen, valószínűtlen az egész, de ők voltak, mind a tizenöten, vérengző jókedvvel, otrombán, dalolva, borvirágos orral. Letelepedtek a kármentő mellett, a nagy kerek asztal köré.
Nemigen törődtem velük. Poharukba sárga, vörös folyadékok ömöltek. Egy idő múltán azonban mind gyakrabban néztek felém. Az egyik, egy nyurga, sápadt legény, fölállt. Zavart a tekintetük. Az asztal másik végére ültem, hátat fordítva nekik.
- Ezek valamit akarnak tőlem - mondtam magamban. Sokáig ülhettem így, magam előtt is titkolva nyugtalanságomat, töprengve az idegenek kilétén. Nyilván mind félreismertem. Lehet, hogy valaha dolgom volt velük, és elfelejtettem őket. Talán megnéztek egyszer, anélkül hogy tudtam volna. De most, hogy nem láttam őket, még egyre bámultak rám, mindig erősebben, halkabban, s tekintetük, mintha gyűjtőlencsén szűrődnék át, égette kabátom posztóját. Szívem viharosan vert. Tűrhetetlenné vált a helyzet. Fölkeltem, és régi helyemre ültem.
Csakugyan figyeltek. Néhányan fölálltak, előrehajoltak, mások barátságos, hívogató jeleket adtak.
Odaintettem a pincért.
- Kik ezek?
- Nem tudom.
Fölhajtottam az undok bort, fizettem, indulni akartam. Már rajtam volt a télikabát is. Erre csak az asztalomhoz sompolygott két alak. Az egyik, a barna kabátos, valamit hadart, ismeretlen nyelven.
- Nem értem - mondtam türelmetlenül, a végletekig fölizgatva.
Erre németül kezdett beszélni.
- A Krakkói Templomépítő Munkások jöttek üdvözölni téged. Szervusz.
Nyújtotta kezét.
Hátrahőköltem, nem fogadtam el a parolát.
- Kicsodák az urak?
- Még te kérdezed? - kacsintott a sápadt és nyurga.
- Jól adja - vihogott a másik.
Végtelen gyöngeség fogott el. Gondolkoztam, hogy faképnél hagyjam-e őket, vagy végére járjak a dolognak. Rájuk tekintettem. Láttam, mint tükröződik az arcom a savószín, lengyel szemekben, és láttam, hogy nem tréfálnak, és láttam, hogy ebben a pillanatban - egyszerre mind - csakugyan fölismertek. Egy idegen élet árnya húzódott végig lelkemen. Fejemhez kaptam. Tapintottam a homlokomat. Éreztem a rácsapzó hajat, az én hajamat. Beszéltem, és hallottam hangomat. Mégis mintha megsemmisültem volna. Olyan jó lett volna most aludni a föld alatt, névtelenül, mélyen-mélyen a föld alatt.
- Mit akarnak? - esdekeltem csaknem síró hangon, az aléltság utolsó erőlködésével. - Miért kínoznak? Az ég szerelmére, miért kínoznak engem?
- Gyere az asztalunkhoz - ordítozták karban. Pillanat múlva már ott ültem, sápadtan, mereven. Nem volt kegyelem számomra. A munkások belém szúrták tekintetüket, felborzolták hajam, összevissza csókoltak. Tegeződtem velük. Lassankint mindenbe belenyugodtam. A másik homályos szobában nyekeregni kezdett a verklizongora, mi pedig ittunk. Csak néha eszméltem föl. Kerestem valamit összeszorított, görcsös agycsomóimmal, mintha kincset kutatnék ájult álomban, és nem találtam. Életem elsüllyedt mellőlem. Semmire sem emlékeztem már. Csak a munkásokat láttam, kik megint ordítozni, marakodni kezdtek, ostromoltak kérdéseikkel.
- Mennyire megsoványodtál azóta - mondta a nyurga.
- Dehogy - böfögték a többiek -, hiszen olyan kövér, mint a krakkói püspök.
- Nem értem - dadogtam.
- Ő nem érti - szónokolt egy kis lengyel. - Nem akar megismerni bennünket a gyalázatos, a szamár, a szemtelen... - és földhöz vágta poharát.
- Az anyádra sem emlékszel már? - kérdezték többen.
- Az anyámra? - dadogtam fáradtan.
Rájuk sandítottam, és úgy rémlett, hogy ismerik anyámat. Egy idegen asszonyt, kit én nem ismerek.
- A húgod a télen férjhez ment - kiáltott egyik munkás.
- Hol maradt a nászajándék, te zsugori?
- De hisz nekem nincs is húgom.
- Nincs, nincs - nevetett az egész asztal.
Ezután már alig engedtek szóhoz. Közrefogtak, megrohantak, elkábítottak szavaikkal:
- A krakkói hídra sem emlékszel, hol annyit ácsorogtál? A részeg éjszakákra, mikor a hóban szuszogtál, és pezsgőt öntöttél a lányok mellébe? A csengős szánokra? A nagy lovaglásokra? A fekete paripádra, melyen holdas éjen végiglovagoltál a városon?
- Nem - nyögtem -, nem.
- Az apádra sem emlékszel, a kövér ulánusra?
- Nem.
- A szeretődre sem, az almazöld szemű Maricára, a fehér, csodás Maricára?
- Nem - zokogtam egyre csendesebben, minden ellenállás nélkül.
- Várj csak - sivított egy kis göndör lengyel -, mindjárt kisegítelek. Egy délután, augusztusban, a pap méhesében aludtál a földön, és körülötted méhek, darazsak dünnyögtek. Mindjárt nyomon leszünk, uracskám. Akkor te beszéltél velem. A domboldalon tökvirágok voltak. Galagonyák nyíltak a melegben. Erre sem emlékszel?
Hallgattam a beszédet, melyben egy ismeretlen élet minden szemete kavargott, és megtántorodtam. Láttam a tájat, hol jártam, talán álomban, de igazán, határozottan emlékeztem rá, különösen a kövér, sárga tökvirágokra. Ez egyszer csakugyan megtörtént. Mintha derengeni kezdett volna, már nem voltak idegenek a részeg álomalakok sem. Elhatároztam, hadd fosszanak ki, hadd vegyék el mindenemet, és eresszenek el.
- Emlékszel rá? - kérdezte még egyszer a kis lengyel, nagyon jelentősen.
Csönd volt. Lehajtottam a fejem, és halkan mondtam:
- Emlékszem.
Vad kavarodás támadt. A röhej sortüze pattogott. Poharakat emeltek, éljeneztek, táncoltak. Én pedig összeszedve minden erőmet, fölkerekedtem, és haza akartam menni.
- Nem úgy - ordított egy széles arcú, vörös szláv, egy óriás, ki eddig meg sem mukkant -, ily könnyen nem menekülsz. Engemet egyszer valaki pofonvágott hátulról, orvul, egy sötét folyosón. Most már tudom, ki volt az.
A vér megdermedt ereimben. Emelte iszonyú kezét, rám mutatott.
- Te vaddisznó - sápítozott rekedten -, te rongy, te szemét.
A többiek békítgetni próbálták. De ő nem tágított.
- Ez az ember tolvaj - kiabált torkaszakadtából. - Egyszer ellopott tőlem öt aranyat. Mondd, hogy nem te voltál!
Szótlanul kivettem a pénztárcám, az órám, a melltűm, és eléje dobtam. Mindenemet odaadtam volna most, a ruhámat, ingemet is, csak menekülhessek, és mehessek tovább - tovább az éjben. Az öngyilkosok búcsúzhatnak így az élettől.
Röfögve kurjongattak, kérődzve mámorukon. A szláv óriás diadalmasan lobogtatta pénztárcám. De a többiek ezalatt körülfogták, ki akarták csavarni kezéből. Ez volt a szerencsém. Egérutat leltem. Alattomban az ajtóhoz osontam, kiszédültem az utcára.
Alig álltam a lábamon. Csak most fogott el igazán a rettegés. Nem tudom, hogy mi történt, csak azt, hogy kiraboltak, és elvesztettem önmagam. Ki vagyok én, szegény, egy ember a világűrben, egy senki, ki az utcán ténfereg? Szavakkal, hazugságokkal hűtöttem lázam. Kétségbeesésem nőttön-nőtt. Emberek közé vágyódtam, kiket ismerek, s akik ismernek, hogy belekapaszkodjak az életükbe, az életembe, közös emlékeinkbe. De hová menjek? Itten senki sem ismer. A vendéglők csukva vannak, a kávéházakban lélek sincs.
Rohantam haza. Szüleim már bizonyára fenn vannak és reggeliznek. Apám koránkelő. Ilyenkor még egyszer átnézi az aktákat, mielőtt hivatalába megy.
Az éj lassan pitymallott. Ebben a zöld derengésben kutyák kóboroltak, szörnyű külvárosi alakok, kendővel nyakukon, kiket sem éjjel, sem nappal nem látni, csak ebben a határozatlan félórában, mikor még habozik az ég, hogy megvirrad-e vagy sötét marad.
Hazaértem. Fölrántottam az ajtót.
A hálószoba lámpája még égett.
Mellette az ebédlőben, gyertyavilágnál reggelizett apám és anyám. A szoba sötét volt a ködtől.
Beléptem.
Anyám csodálkozó szemekkel nézett rám. Aztán ezt mondta:
- Kit keres?
Apám fölkelt az asztaltól, letette az újságot, kivette szájából a szivart. Zavartan tekintett rám:
- Bocsánat, kérem, de egy idegen lakásba... Talán téved... Nem értem, hogy a cselédek...
S anyám, mikor kifelé indultam, alig hallhatóan suttogta:
- Különös.
Csak ennyi történt. A másik percben már künn voltam az utcán, hazátlanul, félőrülten, iszonyodva magamtól.
Átkotortam zsebeimet. Megtaláltam arcképes igazolványomat. Ez én vagyok. Ott voltak a leveleim is, melyek címemre érkeztek, okmányaim, vasúti jegyem. Nekem azonban döntőbb bizonyíték kellett. Szemben, a körút másik oldalán, egy kirakat tükörüvege csillogott. Odasiettem. Szomjasan néztem belé. Akkor aztán láttam. Mindent láttam, és mindent megértettem.
Kusza, dúlt arc meredt reám, az idegen, kivel még sohasem találkoztam, egy közömbös, fáradt alak, lebegve a semmiségben. Egy ember, ki elszakadt mindentől. Az ismeretlen.
Aléltan hajoltam a tükör lapjára.
Az arc tovább is mozdulatlanul feküdt benne, mint üvegkoporsóban a halott, és az álom nem akart végetérni.