Levelek
szerző: Kosztolányi Dezső
Tíz-tizenöt évvel ezelőtt elparentálták a levelet. Elmúlt a levél, mint a delizsánsz és a koppantó. A képes levelezőlapok megjelenését - amikor még az anzix új volt - azzal magyarázták, hogy a levélíró ellustult, és hogy felmentse magát az írás kötelezettsége alól, a szöveg helyébe tájképet, portrét, kottát biggyesztett. Mit is lehet ma írni? A képes levelezőlap már a levél dekadenciája. Azóta azonban napról napra fogy, egyre csenevészebb és halványabb, a régi, kedves, családian-intim irodalmi műfaj eltűnt. Sévigné asszonya nem akadt a XX. századnak, és ha akadt volna, akkor nem lenne Grignan comtesse-e, aki elolvassa. Sok budapesti embert ismerek, aki szívesebben utazik két-három órát, mintsem hogy leüljön levelet írni. Még a tollforgató ember se csavarja ki szívesen töltőtollát erre a célra: inkább telefonoz, inkább boyt hívat, inkább apróhirdetést ad fel, inkább üzen, inkább sürgönyt fogalmaz, tíz szóból (holnap joevoek) vagy inkább egyáltalán nem ír. A telefon, az újság, a vasút megölte a levelet.
Ma azonban feltámadt. Mióta a telefondrótokon háborús hírek cikáznak, és a vasúton virágos, daloló katonák utaznak, újra leveleket írnak egymásnak, és a levelek egyre hosszabbodnak, egyre melegebbek, egyre kedvesebbek, a postás, ki bezörget az ajtón, újra a hírhozó, a várva várt személyiség, és a levél újra az a bűvös üzenet, mint valaha, mikor még postakocsin szállították, ezer kaland között, poros országutakon keresztül. Még a pecsétnek is van értelme. Ez a piros folt azt jelenti, hogy csak nekünk szól a sok drága titok, amely a levélben szunnyad. Szívdobogva bontjuk fel. Vajon mi újság? Mert a mai levelekben csupa közleni való van, amit hiába keresünk újságokban. Távolabb estünk egymástól, s itt találkozunk, a levél meghitt papirosán. Azelőtt azt írtuk: "Szervusztok". Vagy "Jól vagyok". Így vallottunk szerelmet: "Ölellek". Ma ezeket a rövid szavakat terjengős, körülményes, kedélyes vagy komoly levelekké eresztjük fel. Vége az amerikai tempónak. Mindenki krónikaíró. A férj nem sürgönyöz csókokat, de hosszú-hosszú levelekben gyón távoli feleségének, s az érzelmes bőbeszédűségében van valami igaz, természetes és megható. Csak a szükség teremt vagy éleszt fel új irodalmi műfajokat. Emlékeznek a régi levelekre? Milyen avulttá vált már a levélkezdő kívánság: "Kívánom, hogy levelem jó egészségben találjon". Ez most megint kedvesen hangzik és aktuális, mert szükség van rá. Valaha a régi magyar úr gyertyafénynél ragadta meg a kalamust, hálóingben ült, s a stílusa is pongyolában járt. Mindent töviről hegyire elbeszélt, s hosszasan rajzolta a szobát, ahol írt, az asztalt, a vén ismerős, családi diófa asztalt, amelyen a keze nyugodott, az ablakot, amelyen már az éj feketesége ült, hogy ezekkel az ódon irodalmi fogásokkal jellemezze a helyzetet, és közelebb hozza szemünkhöz és szívünkhöz önmagát. Hány ilyen levelet kaptam mostanában. Mennyire kíváncsi vagyok mindenre. Csupa hosszú-hosszú, négy-öt oldalas, régimódi levél hever az íróasztalomon, egymásba kapcsolt, folytatódó rózsaszín tábori levelezőlapok, amelyeken a halottnak hitt levél a háború által új életre kel. Még humoros adomákat is közölnek. Nem volt levelesládám, de tegnap szereztem egyet. Elrakom benne ezeket a drága emlékeket. Új időket élünk, és ránk fuvallnak a visszajáró régi idők. "Ha látnád a kertünket. Mind letaroltuk a bokrokat, a rózsafákat, a virágokat odaadtuk a mi édes fiainknak, a katonáknak." Egy levél aláírása: "Igaz híved". Máskor frázis, de ma arra gondolok, hogy aki hívem, az szeret engem, és aki igaz hívem, az nagyon szeret engem.
Holnap írok neki - én is, rossz levélíró - egy szép, hosszú levelet.