Levél a keresztlányomnak
A szöveg őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.
Babukám,
megkaptam a leveledet és megértettem belőle, hogy elejétől végig csupa egyes lesz a bizonyítványod. Utóiratnak azt is odarúnáztad, hogy keresztanyu már meg is vette, amit ígért érte.
Tudom, ravaszkám, hogy ez nem afféle egyszerű bővített mondat, amilyent sokszor elemeztünk együtt a télen, miközben egyszer össze is pörlekedtünk. Emlékszel még rá? »A zeg-zugos uccák nem szépek.« Ezt a mondatot olvastuk együtt a nyelvtanodban és én elmosolyodtam rajta, hogy milyen szamár volt az a bácsi, aki ezt le tudta írni. Majd egyszer te is meg fogod tanulni, hogy csak a zeg-zugos uccák szépek, a papsajtos és pipitérvirágos kis közök, amiken nem jár senki és a galambok is behunyt szemmel turbékolnak a moha-bársonyos tetőkön, csak az álmok szeme nyílik ki a szívetek zeg-zugaiban, – majd akkor gondolj rám, aki már akkor álmatlan álmot alszom és gondolj arra a szép hóförgeteges estére, amikor sírva fakadtál, amiért leszamaraztuk a bácsit, aki a te nyelvtanodat szerkesztette. (Itt falun ugyan nyelvtan-nak mondják a kislányok, akik most már inkább libát őriznek, mint iskolát és sokkal pirosabb képűek, mint te vagy és sokkal többet danolnak, noha nem kaptak kitűnőt még az ének-ből is.)
Hát igen, elemeztem a leveled utóírását, de nem sokra mentem vele. Pedig, tudod, szegény keresztapunak mestersége az elemzés s talán azért is öregedett meg olyan hamar, mert magában mindig elemezni szokott. De látod, a te mondatod kifogott rajtam. Nem találtam meg benne a tárgy-at, amivel örömet szerezhetnék neked, kis városi fajvirágnak. Te jó gyerek vagy, néha szinte elszomorodom rajta, milyen jó és azt is illedelmesen megköszönnéd, ha én most hazavinném neked a csanádegyházmegyei schematizmust és bizonyosan azzal búsítanád másnap a barátnőidet, hogy milyen gyönyörű könyvet kaptál keresztapától. De én valami olyan örömet szeretnék most neked adni, ami sokáig világítana a lelkedben, még az eljövendő sötétekben is, mint a mesebeli kerek kő. (Tudod, a tavalyi olvasókönyvetekben volt, tartalmi kivonat-ot kellett csinálni belőle.)
Én most filozófusokat olvasgatok idekint, inkább csak azért, hogy falusi szép életemben is legyenek kellemetlen emberek körülöttem, máskép nagyon elszoknék a városi élettől. Kérdeztem tőlük, tízesztendős kis pajtásomnak milyen örömet vihetnék, de erre nem tudott mit mondani se a philosophia prae-socratica, se Shaftesbury. A kaszinóban is kérdezősködtem, nagyon okos emberektől, akik kilencet ütnek egy dobásra, vidám, erős, jó emberek, igazi bölcsei az életnek, akik keresztapát szívből szeretik és mindent elkövetnek, noha egy kicsit már elkéstek vele, hogy némi életrevalóságot neveljenek belé. Friss sört is bontanak neki és gondosan zsebreteszik a dugóról lepattantott kis bádog kuglófsütőt.
– Minálunk ez is vizsgai ajándék – mondják – ez a kis cintányér. Adunk pénzt is, cukrot is, könyvet is, de legjobban mégis csak ennek örülnek.
Szomorú vagyok, lelkecském, mert te annak se örülnél igazán, ha én golkondai gyémántokból faragtatnék neked kuglófsütőt. (Nem esnek ugyan a kezem ügyébe ezek a cifraságok, de meg anyád úgyis elszedné őket tőled.) Golkonda, Golkonda... ej, ha már leírtam, így hagyom, hogy levelem külalakja rendes maradjon és neked lehet is emlegetnem Golkondát, mert te okos vagy, jaj, milyen okos! Ez a negyedik elemi, ez borzasztó tudóssá képzett. Délután kettőtől este hétig kiszámítottad a példát: hogy hány év, hány hó, hány nap telt el a te születésedtől az év május 31-éig (éppen 49 év, 14 hó és 32 nap jött ki); tudod, mi a hét főbűn, a kilenc idegen-bűn és az ötödik égbekiáltó bűn (ez, azt hiszem, az állítmányt kiegészítő alanyeset); tisztában vagy a geográfiai helyzetével Námesztónak, aminek én sohse hallottam a nevét és habozás nélkül meg tudsz felelni arra a kérdésre, miről híres Trsztena, ami olyan szép név, hogy tüsszentés nélkül ki se lehet mondani.
A minap – sokáig emlékezetes lesz nekem ez a nap – szép májusi nap volt, napáldozatba hajló délután, bárányfelhők játszottak az égen, kis macskák az udvaron és a vak verklis is játszott az ablak alatt a Julisotokkal és én is játszottam az íróasztalomnál a szivarfüsttel és azt hiszem, a jó istenke is játszott odafönt a kék semmiben az üstökösökkel, mert igazán olyan óra volt ez, amelyikben mindenkinek játszani kelleti, – hát ezen az alkonyaton te is játszottál a félnyakú bábuddal. Persze, iskolát játszottál vele és azt kérdezted tőle:
– Na, kislányom, azt mondja meg nekem, hol terem Magyarországon a leghosszabb rostú kender?
Nem tudom, a jó Istenke abbahagyta-e a játékot, mikor ezt a kérdést meghallotta, de én abbahagytam, mert megkeseredett a számban a szivarfüst.
És hogy ez eszembe jutott, szegény kis okosom, most már tudom, mit fogok én kérni az éjszaka álmomban a jó istentől vizsgai jutalomnak a te számodra. Egy nagy radírt kérek és azzal kitörülöm a kis agyadból a nyáron mindazt, amit eddig tanultál. Talán nem kérek hiába, mert idekint most nagyon közel van a föld az éghez és ha most itt volnál mellettem, meg tudnám neked mutatni az angyalok nyomait a csillag-kavicsos tejúton.