Levél Bem tábornokhoz I.
szerző: Petőfi Sándor
|
Pest, le 17 mai 1849
Arrivé à Debreczen je me présentais chez monsieur Kossuth avec vos lettres. Il m’a reçu très froidement et peutêtre plus que froidement. J’en étais étonné, parceque je ne comprenais pas cette conduite étrange envers moi, qui fus accoutumé d’être toujours accueilli par lui avec bien de douceur. Je lui demandais, qu’est ce qu’il aura la bonté d’ordonner quant à mon avenir? Il donna la réponse laconique: ce n’est pas lui, qui concerne la chose, que je m’adresse au ministre de la guerre. Je m’en allais et avant que je me fusse présenté chez le ministre pour ma cause, j’ai reçu l’ordre de comparaître devant lui: c’est que je faisais. Le ministre provisoire de la guerre, le général Klapka, était plus froid encore... que die-je? froid? mais incivil!... Jugez, mon Général, je Vous prie. Je prends la liberté d’écrire un part de nôtre dialogue, mot à mot. – Qui a publié la lettre du général Bem concernant la cause du général Vécsei dans le journal Honvéd? – C’est moi. – Et comment osiez vous faire cela? – Parceque l’on m’ordonna. – Qui l’a ordonné? – Le général Bem. – Ce n’est pas vrai! – Cest vrai, Mr. le ministre, je n’ai pas l’habitude de mentir ni devant Vous, ni devant un autre, qui que ce soit. – Mais tout le monde dit, que vous avez publié cette lettre de vous même sans un ordre du général Bem. – Ce n’est pas ma faute, qu’on babille dans les rues. – Vous resterez à Debreczen jusqu’à ce qu’arrivera la réponse du général Bem sur cette chose. – Je resterais volontiers, mais j’ai des affaires importants á Pest, et je dois partir demain. Je crois, qu il sera assez de donner mon parole d’honneur... – Pas assez! etc. etc. C’est ainsi, mon Général, qu’on me traita, et ce n’est pas l’unique et la moindre[2] injure du ministre de la guerre. Il parla dans cette manière plus d’une heure et je n’aurais pas eu la force de rester tranquille, si je n’eusse pas souffert pour Vous, mon bienfaiteur et sauveur de ma patrie! – Après une telle scène l’unique, chose qu’il me restait à faire, c’était: abdiquer de nouveau, car je ne voulais et je ne pouvais pas étre le membre d’une armée, dont le ministre ne croit pas la parole d’honneur d’un officier. Il accepta mon abdication. De Szolnok j’ai lui écrit une lettre convenante à sa conduite, déjà comme un homme civil et pas comme militaire: pourtant il me laissa arrêter ici, il était assez impudent pour nier l’acceptation de mon abdication, affirma que – conséquemment j’appartiens encore sous sa jurisdiction, et si je ne serais pas Petőfi, á cause de ma lettre il me ferait pendre dans vingtquatre heures etc. etc. Ce sont les recompenses, que je reçois de ma patrie pour mes travaux continuels de sept ans! – et qui me les ont donnés? des parvenus misérables, qui n’étaient encore rien, quand déjà je fus quelque chose, et qui ne seront déjà rien, quand je serais encore quelque chose. Je ne sais pas, qu’est ce que je ferai désormais, car. mon âme est tout troublée, tout bouleversée d’un part par ces injures criantes, d’autre part par la mort subite de mon père vénéré et de ma mère bien-aimée, qui étaient tous deux l’objet de ma plus ardente adoration. Il y a une semaine seulement, que j’ai appris la mort de mon père et c’est aujourdhui, que ma mère cessa de vivre. Pauvre poëte! vous m’avez dit quelquefois; pauvre poëte, vraiment! Pardonnez moi, mon Général éstimé, ces détails, qui ont peutêtre peu d’intéressé pour vous, mais dont l’effusion soulage mon coeur brisé. C’est Vous, qui m’avez traité toujours avec tant de bonté; a qui devrais-je, à qui pourrais-je adresser des mots sincères si non à Vous? Dieu Vous bénisse! – Je ne Vous oublierais pas jamais, comme je Vous prie de ne pas oublier ma pauvre patrie, dont Vous êtes le principal et peutêtre l’unique soutien. Adieu, mon Général, adieu, mon père! –
Votre fils reconnaissant
Alexandre Petőfi |
Pest, 1849. május 17.
Megérkezve Debreczenbe, bejelentettem magamat Kossuth urnál, az Ön leveleivel. Nagyon hidegen fogadott, talán több mint hidegen. Meg voltam lepetve, mert nem tudtam megérteni e különös bánásmódot irántam, a ki ahhoz voltam szokva, hogy mindig igen nyájasan fogadtattam általa. Kérdem tőle. mikép lesz szíves rendelkezni jövőm felől? Ö ezt a lakonikus választ adta: az nem tartozik ő reá, menjek a hadügyminiszterhez. Eljöttem tőle s mielőtt a hadügyminiszternél magam jelentkezném ügyemben, már rendeletét vettem, hogy jelenjek meg előtte; a mit meg is tettem. Az ideiglenes hadügyminiszter, Klapka tábornok; még hidegebb volt; mit mondok? hideg? sőt goromba... Itélje meg, tábornokom, kérem. Bátorkodom párbeszédünk egyrészét szóról szóra leírni. – Ki tette közzé a Bem tábornok levelét a Vécsey tábornok ügyében a Honvéd cz. lapban? – Én. – S hogy merte azt tenni? – Mert parancsom volt rá. – S ki parancsolta? – Bem tábornok. – Az nem igaz. – De igaz, miniszter ur, én nem szoktam hazudni, sem önnek, sem senki másnak a világon. – De mindenki azt állítja, hogy ön azt a levelet csak magától közölte, a nélkül, hogy Bem tábornoktól parancsa lett volna rá. – Tehetek én arról a mit az utczán fecsegnek? – Debreczenben marad ön, mig e tárgyban a Bem tábornok válasza megérkezik. – Szivesen itt maradnék, de fontos dolgaim vannak Pesten s holnap oda kell utaznom. Azt hiszem, elég, ha becsületszavamat adom.... – Az nem elég! – stb. stb. Igy bántak velem, tábornokom! s nem is ez volt a hadügyminiszter egyetlen s legkisebb[2] sértése. Hasonló modorban tovább beszélt velem egy óránál; s nem is lett volna erőm nyugodtan maradni, ha nem Önért szenvedtem volna mindezt, jóltevőmért, hazám szabaditójáért! Ily jelenet után egyetlen teendőm volt: ujra lemondani; mert nem akartam, nem is maradhattam tovább oly hadsereg tagja, melynek a minisztere egy tiszt becsületszavának nem ad hitelt. Elfogadta lemondásomat. Szolnokról irtam neki, magaviseletéhez illendő hangon, már mint polgár ember s nem katona; mindamellett itt befogatott s nem restelte eltagadni, hogy elfogadta volna lemondásomat s azt állítani, hogy ennélfogva még hatósága alá tartozom s ha nem volnék Petőfi, levelemért huszonnégy óra alatt fölakasztatna, stb. Ily jutalmat nyerek hát hazámtól hét évi folytonos munkásságomért. S kik osztják nekem e jutalmat? Ugorkafára felkapottak, a kik még semmik se voltak, mikor én már voltam valami s a kik megint semmik lesznek, mikor én még valami leszek! Nem tudom még mit leszek teendő, mert lelkem egészen föl van zavarva, föl van dulva, egyfelől e kiáltó bántalmak által, másfelől tisztelt atyám és forrón szeretett anyám hirtelen halála által, kik mind a ketten leghőbb imádásom tárgyai voltak. Csak egy hete még, hogy atyám haláláról értesültem s ma már anyám is megszűnt élni. Szegény költő! – szokta Ön nekem mondani olykor. Szegény költő, igazán! Bocsásson meg nekem, tisztelt tábornokom, e részletekért, melyek Önt talán kevéssé érdeklik, de melyek leírása megkönnyíti megtört szivemet. Ön mindig oly jó volt irántam; kihez szólhatnék őszintén, ha Önhöz nem? Isten áldja meg Önt! Én Önt soha sem fogom feledni; valamint Önt is kérem, ne feledkezzék meg szegény hazámról, melynek legfőbb s talán egyetlen gyámola. Isten Önnel, tábornokom, isten Önnel, atyám! Önnek háládatos fia
Petőfi Sándor |
- Megjegyzés
- ↑ „E leveleket a költő testvére Petőfi István másolta le az eredetiből közlés végett. Történeti szempontból semmi magyarázat sem kell hozzájok. Részint mert magok elmondják az alkalmat és okot, melyből írattak; részint, mert a bennök említett viszonyok és dolgok különben is átalánosan ismeretesek. Eredetileg franczia nyelven írattak. S bár olvasóink közt lehetnek, a kiket az eredeti szöveg nem érdekel, engedelmet kell kérnünk tőlök, hogy azt is bemutatjuk. Okmányok, első sorban az eredeti nyelven közlendők; s érdekesnek véljük ezt azért is, mert Petőfi franczia nyelvismeretére, irályának némi csekély idegenszerűsége s apró nyelvi s helyesírási hibáival egyetemben, világot vet.” A Vasárnapi Ujság szerkesztőségének közlése.
- ↑ 2,0 2,1 „la moindre.” Valószínűleg toll-, vagy fogalmazási hiba a „la plus grande” – a legnagyobb – helyett. A fordító megjegyzése.