Levél (Ady Endre, 1898)
szerző: Ady Endre
Vettem a levelét, édes, és olvastam néma meghatottsággal, szomorúan, lemondóan. Olyan szépek, olyan finomak voltak azok a gyengén lehajló, vékony sorok; olyan édesek azok a drága, szerető szavak.
És az én szívem elkezdett sebesebben verni.
Hallod, látod, te reményvesztett vén gyerek, tehozzád írták ezt az édes, szerelmes levelet! Tehozzád írta egy szép, egy aranyos gyermek, ki megvallja néked, hogy szeret, hogy először szeret, hogy örökre szeretni fog.
De csak egy pillanatra...
Aztán előttem van a maga bájos arca, kedvesem. Az a bűbájos angyalarc tudnivágyó, ragyogó szemekkel.
S eszembe jut a mi találkozásunk végzetes napja, mikor a maga misztikus álmai szétfoszlottak, s az álmok helyén megjelentem én.
Keserűen igaz: én jelentem meg.
Én, akit az élet egy végzetes csapása vitt oda magukhoz, mikor már mindent elvesztettem: szívet, hitet, reményt. Akkor úgy gondoltam, hogy maguknál meg fogok gyógyulni. Meggyógyulok csendesen, kijózanodom ábrándjaimból, elfeleltek egy démon-arcot, életemnek megölő alakját. Leszek normális, szívben, kedélyben kopott ember, olyan szürke, olyan közönséges, mint annyi-annyi száz. Miért mentem oda? Miért ismertem meg magát? Miért tartottam azt a hitvány elvet, hogy ismerős "társaságbeli" lánynak kötelesség udvarolni? Miért nem számoltam le eljátszott életemmel s a maga sejtelmesen fényes, eljövendő szép világával.
Gyáva voltam, hitvány voltam, érzem.
Magát is médiumnak használtam; feledést adható médiumnak. Hízelgett a maga érdeklődése, jól esett a maga szép szeméből szerelmet olvasni. Mert már akkor kezdtem gyógyulni; megszállott titokban egy új élet karaktere, s álmodozó poéta helyett egy modern, magas gallérú rabló vadászott a maga jobb sorsot, boldogságot érdemlő, meleg kis szívére.
Miért tettem, miért tettem?...
Nem voltam, nem vagyok, nem lehetek méltó a maga szerelmére. Maga a tisztaság, az édes, szűzies érzelmek ragyogó ideálja, s én... én egy szebb életnek ide maradt romja: fakó, hétköznapi ember.
Ismerem én a bűvös-bájos leányálmokat. A maga álma a pirkadó hajnal aranyos világa, sejtelmes félhomályú és mégis ragyogó; feltűnt már benne ígéretosztóan a nap fél korongja: közeleg a szerelem fényes, várva várt világa.
Mit keresek a maga tiszta álmai közt én, aki az éjszakának, szomorú éjjelnek imádója lettem. Nem hiszek én a felkelő napban; nekem a hajnal nem az ébredő szerelem szimboluma, hanem a korcsmából hazakergető hűvös, vezeklő időszak, amikor legörömestebb dobnám el az életet.
Mennyi poézis van egy gyermekleány szívében - de nincs annyi, hogy bearanyozhassa a magamféle, eszményekből kivedlett, korán vénült embernek beteges, borongós, bús kedélyvilágát.
Óh! mert ha nálam örökre hiányzott volna az életen felülszárnyaló, ideált kereső lélek, belém tudná lehelni azt a maga édes, ideális lénye, odaadó, tapadó szerelme.
De valaha én is hittem: a szerelem szép világát általéltem én is.
Nem tette, nem tehette merészebbé lelkem szárnyalását, de jaj! minden sorából látja e levélnek, hogy mivé, hogy boldogtalanná tett.
Egy örök törvény áll miközöttünk: az időnek örök törvénye. Nem az éveké! Hiszen annyi idősek vagyunk, amennyi részt az életből kivettünk. Közöttünk a múlt és jövő óriási kőfala áll, melyen sírfeliratképpen az én életem történetének végső eredménye áll: fui!
Fáj, fáj ez az emlékező, lemondó érzés-sereg az én szívemnek.
Nézem a maga illatos, édes, kis levelét, s úgy szeretnék átkot szórni, de erre is gyenge vagyok, s úgy sem tudnám kire?
Ez az én életem átka: az örökös lemondás a boldogságról, amelyet valaha annyira hajszoltam.
Megírtam a válaszom magának. Köszönöm, hogy megkeserítette a szívemet. Ez már nálam olyan ritka adomány.
Olvassa el vallomásomat, s feledjen! Jusson eszébe az én életem siralmas morálja: az embert a boldogság erőszakos keresése öli meg.
Megcsókolom kicsinyke levelét. Talán éppen itt érintették hófehér kacsói: s elküldöm magához egy beteg szívnek boldogságot kívánó sóhaját.
Debreczeni Reggeli Ujság 1898. szeptember 21.
Ady Endre