Leonyid Andrejev
szerző: Kosztolányi Dezső
Most érkezett kezemhez Andrejev Leonyidnak új regénye, melyet az orosz kéziratból fordítottak németre.
Türelmetlenül olvastam el, minthogy immár négy éve nem hallottam hangját ennek a nagy írónak, kire egykor a legjobbak figyeltek. Valami idegesség és izgatottság van az ilyen háborús találkozásban. Vajon változott-e valamit? Megfertőzte-e a háború? Sápadtabb vagy erősebb, mint annak előtte? Úgy mustrálja a szem, annyi mohó és tolakodó szeretettel, akárcsak azokat, kik a hadifogságból tértek haza, és leülnek a lámpánkhoz.
Sietve előrebocsátom: Andrejev Leonyidnak semmit se ártott a háború hadifogsága. Az orosz-japán háború után mint orosz megírta égig sikoltó vádját minden háború ellen A vörös kacaj című könyvében, melyben először olvasott a világ a "modern" háborúról, a drótakadályokról és benne fönnakadt emberekről. Hitvallása azóta keményebb és öntudatosabb. Nem is történhet ez másképp. Minden értékes és egyéni életet élő ember érezte a világszerencsétlenség első másodpercében, hogy itt többről van szó, mint a háborúról, tömeghalálról és pusztulásról, valójában az egyéniség korszakának üzentek hadat, melynek babonás vallásában nevelkedtünk mindannyian. Természetes, hogy az író kétségbeesése mindenütt a legnagyobb. Éles szemmel azonnal felállította a kórismét és a kórjóslatot, s megkülönböztette ezt a háborút minden más háborútól. Az hullt porba, melyre ő mindenét építette. Ezek után, remélni- vagy félnivalója nem akadt. A nagy tragédia az, hogy ez a háború lehetséges. Ezért csak tagolatlanul tudott beszélni, s pusztán az ostobák és rövidlátók, a majmolók és utánzók nyúltak a régi szabadságháborúk szótárához. Az emberiség vérzik, haldoklik. De az író a sajgó idegszál, a test öntudata.
Ez a regény tulajdonképpen napló, melynek kezdete Pétervárról, 1914. augusztus 15-ről van keltezve, a vége pedig 1916. január 14-ről. Írója Petrovics Ilja könyvvezető, egy nagyon egyszerű orosz, amilyen sok van, ötvennégy éves, szóval túl a katonai korhatáron, aki azonkívül gyomorbajos, beteg is. Mégis ez a puskaport sohase szagolt orosz írja meg a mai háborút a legtalálóbban, a lassú ütemével, az örökös győzelmeivel és az örökös vereségeivel, az őrlő végtelenségével, mely elöli az egyéni életet, s a családot kiirtja. Sógora elesik a németek ellen való harcban, kislánya orvos híján - azon a napon, mikor az oroszok elfoglalják Przemyślt az osztrákoktól, szóval a "diadal" napján - meghal, ő pedig állását elveszti, s betegápolónak megy a szenvedés hitével, bizonyos jellegzetesen-orosz vallásossággal. Elejétől fogva semmit se tud megérteni. "Ha elképzelem, hogy a háborúba mennék, egy szabad mező közepén állnék, s a többiek szántszándékkal fegyverekkel és golyókkal támadnának rám, hogy megöljenek, a puskát rám fognák, azon fáradozva, hogy megsemmisítsenek, akkor az egész nevetségesnek rémlik, az egész a természetfölötti butaság színében tűnik föl előttem." Ezeket a részleteket becsülöm a legtöbbre, melyekben a nagy távlatok szinte igénytelenül sejlenek föl. Az apró világtörténelmi butaságokban megmutatja a nagyokat - a távolság pátoszával -, minthogy a nagyok kikiabálására nincs elég tüdő és száj: "Petrográd, augusztus 19., csütörtök. Történelmi nap, Pétervárt Petrográddá keresztelték át. Tehát mától kezdve petrográdi vagyok. Szép, csak kissé fáradságos erre gondolni. Irodánk roppant örül..." Az orosz vezérkar diadalhíreit szelíd gúnnyal fogadja: "Ma azt jelenti a nagy vezérkar, hogy Lemberget elfoglaltuk, és az osztrákokat teljesen megvertük." És hozzáfűzi: "Ez a háború inkább hasonlít a bonyolult embermészárláshoz, mint az igazság diadalához." Ők is azt hitték, amit mi: "Irodánkban azt beszélik, hogy a háború novemberre (1914) véget ér..." Más részlet: "Ha az újságokban látom az óriási, majdnem fogat vicsorító címeket Jaroslaw ég! vagy Sandomir lángokban! minden alkalommal valami kínzó sajgást érzek a fejemben..." Aztán egy kis kép az orosz háborús életből: "A villamosban minden reggel undok tolongás; növekedett a tömeg a háborúban, vagy kevesebb kocsi jár? Mindig összenyomorítva és megsértve kászolódok ki, mintha részegek verekedéséből jönnék. Különösen utálatosak azok az örökös gyülekezetek és jótékonysági ünnepek, zászlócskáikkal és virágaikkal, felnőtt emberek otthon végezzék el az ilyesmit, és ne vigyék az utcára érzelmeiket." Végül le kell közölnöm ezt a kis megjegyzést is: "Egy újság az ellenséggel való összecsapás alkalmából ezt írja: Veszteségeink jelentéktelenek voltak, két halott és öt sebesült. Érdekes lenne tudni, hogy kire vonatkozik az, hogy jelentéktelen? Arra, aki elesett? Érdekes lenne tudni, vajon ő maga is sugárzik-e ezért az örömtől, és ha sírjából föltámadna, szintén jelentéktelennek tartaná ezt a veszteséget, vagy kicsit másképpen vélekednék? Ő mindenre emlékeznék, kezdettől fogva, gyermekkora napjaira, a családra, a szeretett asszonyra, amint elment tőle, és a különböző gondolatok, érzések hatása alatt félt, és hogy mindennek a vége halál és iszonyat volt... Nekünk azonban bemutatják, hogy a Veszteségeink jelentéktelenek! Gondold meg ezt, te istentelen firkász! Menj az ördögbe, akinek szolgálsz..."
Milyen vigasztaló ilyesmit hallani. Sohase éreztem annyira minden értelmes és jó embernek háborún, fajtán, valláson túl lévő egyformaságát és ősi testvériségét, mint e könyv elolvasása után.