Lemondás (Reviczky Gyula)
szerző: Reviczky Gyula
Ragyogd be a hideg világot,
Forró nap, égő szerelem!
Azért én sírhatok titokban;
Ne is törődjetek velem.
Fel tánczra, dalra, fel pohárra!
Ölelve lányt, dőzsöljetek!
Mig én bűnbánva felkiáltok:
Pokol, megérdemeltelek!
Tudom, az éden mindörökre
Bezárult lépteim után.
Nem is kivánom ujra látni;
Pihenni óhajtok csupán.
Ah, nem a forró napsugárra,
Csak hűs árnyékra szomjazom.
Onnan hallgatni méla kedvvel
Az életzajt, végóhajom.
Vagy, hogyha végső pihenőül
Árnyas zugot se lelhetek:
Sötét nemtője a halálnak,
Védd szárnyaidra lelkemet.
Roszkor születve, meg nem értve,
Mit csüngjek így az életen!
Oltatlan vágyak búja, könnye
Együtt némuljatok velem!
De jaj, mit ér a sír nyugalma,
Mit ér pihenni hant alatt!
Kit eltemetnek, czélhoz ért, de
A föld a régi föld marad.
Nyugodhatom menten kinoktól
A néma sírba' csendesen:
Tovább zokognak, keseregnek,
Mint én zokogtam: ezeren.