Lelkek börtöne
szerző: Jászay-Horváth Elemér
Börtönbe zárták büszke lelkemet,
Erőtlen lelkek roppant börtönébe.
Alföldi por, rút szürkeség temet
S a némaság borúl fejem fölébe.
Körűlölel az izmos lomhaság,
E sárból vert fal szennyes, durva karja,
Meg nem törhették ezt török pasák,
Meg nem dönthette új idők viharja.
Vasrács a mélyen űlő ablakon,
Tapló a szíven, pókháló a lelken,
Nagy tömlöcben: az Alföldön lakom,
A kárhozott, vak, süppedt ősi telken.
Itt nincsen mozgás, nincs egy moccanás,
Amely kívánna messzebb, messzi menni.
A gondolat kis gödrön hosszan ás
És abban sincs és abba sem jön semmi.
Fásult fülembe régi dal gagyog,
Mit itt értünk csak istenigazában,
Hogy "rab vagyok, talpig vasban vagyok":
Talpig tétlenség rozsdavett vasában.
Magyarhoz illő, megkötött hely ez,
Tikkasztja torkunk' és poshasztja vérünk'.
Tegnap sohsem volt, holnap sohse lesz,
Mindig ma van ma: abból, abban élünk.
Panasz nem használ, nem segít sirás.
Hiába vágynod, hasztalan akarnod!
A porba róva óriás irás,
Kétségbeejtő: - Itt kell élned, halnod!
De még a föld is fitymál hidegen,
Kevély temető egy nagy, néma tagban...
Magad földjére láncolt idegen:
Magyar fogoly a magyar sivatagban.