Lectori salutem (Szigligeti Ede önéletrajza)
szerző: Szigligeti Ede
Születtem 1814. Márt. (március) havában N.-Várad-Olasziban. Mikor haltam meg?... kegyes olvasó, te jobban tudod, mint én. Apám Szathmáry Elek, tehát nem Szigligeti, ügyvéd volt, anyám Szerepi Kelemen Katalin. Harmadik gyermek voltam, apám, midőn rám gondolt, alkalmasint azt hivé, omne trinum perfectum, de véletlenül még öt gyermekkel áldotta meg az ég, s hozzá kevés vagyonnal. Oskoláimat majd mind Váradon végezettem, s bár mindenből eminentiával, csak akkor vettem észre, hogy mit sem tudok. Hanem nyolcz év alatt diákul mégis megtanultam, hála istennek! Oh, sok hasznát is vettem később, midőn francziául tanultam! – Apám előbb pappá szánt, de látván, hogy e dicső pályához sem eléggé szent, sem eléggé erkölcstelen nem vagyok, mérnökségre csapott. E végre Vargha János kir. mérnök és a Körös-szabályozásnál igazgató mellett (mint némely szófaragók mondanák, gyakornokoskodtam) voltam két évig lánczot húzató. Aztán Pestre jöttem – kedves Julcsámat, kit három évig oly forrón, oly tisztán szerettem, könnyözönben hagyván, de Pesten azonnal felejtvén s általa is nemsokára felejtetvén, mert csakhamar férjhez ment, pedig hogy imádtuk egymást! – Szóval 1834-ben Pesten voltam mérnöki oklevelet érdemlendő. – Irkálni már 1831-ben kezdettem, s többé föl sem hagyhaték vele; ehhez hívebb voltam, mint Julcsámhoz. Miket írtam össze, annak tudása kit fogna érdekelni? midőn már magam sem tudom; volt eszem, hogy a lángoknak áldozzam: bár később azt tettem volna némely színművemmel, a helyett, hogy örökítendő, kinyomatám. A kik költöttek valaha, tudják, miféle kórság ezen vizibetegség, melyből bajos gyógyulni; tudják, mi édes álom ez, melyből szinte lehetetlen ébredni; álomkórság ez, melyben öntudat nélkül a háztetőkre s. a. t. mászunk: részemről most is benne szenvedek s csak a halállal gyógyulok. Most figyelem, uraim! nagy, váratlan fordulat következik!
Ha azt mondom, hogy a színészethez már gyermekkoromban rendkívüli hajlamot érzettem, biz isten! nem hazudok. Tizenkét éves koromban elkezdém a szénapadon a díszítményeket festeni; s a kocsiszínben színpadon emelvén (vagy költőileg: oltárt Thaliának!) hatalmasan extemporizáltunk (kapásból rögtönöz). Emlékszem, physicus koromban is játszottunk vagy háromszor; de meg is szidott ám értte publice (nyilvánosan) a philosophiae professor!! Tehát mint mondom, ily színpadi vonzalmak rég csiráztak lelkemben, s Pestre jövén, csakhamar virágozni és gyümölcsözni, s a fáról lepotyogni is kezdének. Mérnök-tanuló koromban Pestről gyakran átjártam Budára a derék Kántornét, Megyerit, Bartát nézni. Ekkor tájban szárnyalt Pesten, hogy a nemz. színészetet megalapítandó, országos színház építendő; szóval a nemzeti színház eszméje forrott. Már vonzalmam s e remény hamar lángra gyújtott, s Fáy Endre igazgatónál (bár ő maradt volna végeslenvégig! Most 1841-ben vagyunk, de ne legyek jós, ha azt mondom, hogy a színházi ügy rothadásnak indult, s ha valami energicus igazgatás közbe nem vág s új röptet nem ad, végkép alábukik!) jelentém magamat színészújonczul. Ezen derék hazafi tán más tisztább szemüvegen nézte a magyar színészetet, eleinte le akart beszélni: de én tündérpalotát láttam, s nem hagyék addig békét, míg föl nem vett a budai színházhoz 1834. Aug. 15. – Mi előítélettel voltunk, kedves hazámfiai, a színészet iránt, elég legyen említenem, hogy apám ügyvéd (s kik ismerik, tudják), világ fia, szabad-elmű, midőn hallá, hogy „komédiás” lettem, azt írá, hogy feljő Pestre és főbelő (a mi azonban, hála isten, nem történt meg, s csak vaktöltés volt) és megtiltá keményen, nehogy nevét merjem használni: Így lettem Szathmáry Józsefből előbb csak Szigligeti, azután – ki anabaptizált, magam sem tudom, – Szigligeti Edvárd. Később, év múlva, megbékültem ugyan apámmal, de bár unszolt, nevemet vissza nem cseréltem többé. Ki tán azt véli, hogy egykor reméltem nagy színészszé lehetni, nem csalódik; de ez azon pálya, melyen nagy önérzet s nagy szellemi erő mellett is, ha nem járul hozzá még valami, alig vergődhetni a középszerűségig. Ezt mindinkább tapasztaltam magamon; s a színészi tanulmányokat, melyeket alaposan tanulgattam, mindinkább mellőzve, majdnem egészen a drámai költészethez szegődtem.
Első színművem „Megjátszott cselek" Budán 1835. Márt. 23-dikán adatott, s tudja isten, most magam is csudálom, de a közönség tetszéssel fogadta. Azonban mindenre, a mi szent, kérem a maradékot, el ne olvassa, bár a Aceadémia kézirattárában találtatik, a színi küldöttség által elfogadott színművek közt; mert sem irántam, sem az akkori közönség iránt nem igen különös véleményt fog táplálni. Elégettem volna régen, de nem szabad, nem enyém, a tudós társaságé. Második színművem „Frangepán Erzsébet" is Budán adatott: s bár véleményem szerint az elsőnél jobb volt, dicsőségesen megbukott, s én bosszúmban a szent inquisitio által a máglyára kárhoztattam. Harmadik színművem „Dienes, vagy a királyi ebéd" volt. Miután Budán többször s a pesti német színpadon is adtuk, adatása kegyelmesen betiltatott. A nemzeti színpadon eddigelé adattak: Vazul, Gyászvitézek, Pókaiak, Aba, Romilda, Cillei Fridrik, Miebán családja, Rózsa, Ál Endre. Fölöttük ítélni más dolga, én csak azt akarom megjegyezni, hogy némelyeket közőlök szándékom idővel újra dolgozni, s ez annak jele, hogy éppen nem vagyok velök megelégedve: de annyi önérzettel bírok, hogy pályaválasztásomat sohasem bántam meg; ha isten éltet, másféle művekkel zárom be pályámat, mint kezdém, főkép, ha a vas szükség nem nyomand annyira, mint most.
Hogy ne feledjem, 1839 Aug. 8-dikán nőül vevém Sperling Fánit, s már két leányka (Mari, Nina) apjának hiszem magamat, s örömem nőttön nő. Académiai lev. taggá pedig 1840-ben választatám. Mint hallom, egyik párt legfőbb kivétele az volt ellenem, hogy színész vagyok. Ezt nekik apámért megbocsátom.
Írtam Pesten, mikor megéltem 1841. Máj. 20-dikán.
Szigligeti.