Lant és korona
szerző: Tompa Mihály
Ti a költő dalán csak elmulattok:
Szép nektek az, csillogó ékszer, bársony;
Ha tudnátok, hogy a dalnok szivéből
Mint támad az, fájdalmas éjszakákon!
S jól esik-e könyezni énekére?
Kap-e szikrát lelkétől lelketek?
Hogy a multon s jövőn, búban s reményben
Vele függjetek, vele égjetek!?
Jár a költő, mint Illyés tűz szekérben,
Fent, fent... honnan mindenki más leszédűl!
Repültében aláesik palástja,
S mosoly, köny lesz, - jóslat szól énekébűl.
Legyen a föld, kincs, fény tiétek! ő nem
Lehetne boldog s gazdagabb vele!
Nélküle bús a föld, szegény az élet...
Szenteltessék meg tőletek neve!
-------------
Elindul a dalnok, hű úti társa
A lant, s keble mosolygó szép világa;
S hol bűvös dalát elárasztva jár:
Mint hangos erdő, zeng a földhatár.
Ki az égboltra hinte csillagot,
Szóló ajkat a madárnak adott,
Szerzés a szellőt és a szélveszet,
A sziklát, völgyet, a hűs kutfejet,
A tengernek mély ágyat vetett:
Megénekli a dús természetet.
Megénekli, ki a dús természetben:
Nyilván vagyon fákban, kőben, - szivekben.
Borong a szív, az emlék megmarad,
Emlegetvén az ifju álmakat;
Zajlik, dobog, ha énekel szerelmet,
Az esthajnal muló derűje mellett.
Ha megcsapja az omladékot éjjel,
A költészet bűbájos vesszejével:
Ébrednek a hősek, - a rom felépül...
- Ah! hogy nem szállt ránk lelkök szép hevébül!
Megy a költő, - s ahol dalolva jár:
Virágba öltözik a földhatár,
Örül, sir a nép, hol zendűl dala,
Szivét találva érzi általa;
Száz fő hajol meg a dicső előtt,
Megelőzi dicsének híre őt;
S a nagy világon bármely utra tér:
Fején fris ágtól zöldül a babér.
-------------
Nagy tenger partján a dalnok kiszáll,
Hallani őt vágyik az agg király;
Ki mond, - hallván a lant zöngelmeit: -
»Jó dalnokom, maradj örökre itt!
Agg éltemnek már hosszu árnya van,
Az est nyugalmát várom nyugtalan!
Napom folytán ki küzdöttem sokat:
Szelíden jőjön rám az alkonyat.
Kincsem sok, birtokom kiterjedett,
Országolván tiz nagy nemzet felett,
Dalolj, mig élek, édes dalt nekem,
- Aztán legyen koronám fejeden!«
»Oh nagy király, hadd menjek én tovább!
Ugysem lelnék fényesebb koronát,
És távolabb terjedő királyságot,
Mint mellyel a lant istene megáldott.« -
S indul, - de van lánya is a királynak,
A lány kecsén sziv s gondolat megállnak.
»Dalok, mi édes szavad hallanom:
Hogy nem tántorit fény és hatalom!
Mit én adok, dúsan fölér amazzal...
Maradj, maradj! szerető szív marasztal!«
Sejtet velünk egy tulvilági képet,
Álomködben az elmélázó képzet;
Elámul a dalnok...! képzelme, álma
Valóságban ím a gyenge testü harmat...?
Alakot ölt napfény, zene s fuvallat...?
Hová mennél...? itt a világ határa...?
- S a két boldog egymás karjába zárva.
-------------
Fény s hatalom sugározván körűl:
A dalnok fenn ül trónja bíborán;
Ágyát este tündéri kéz veti,
Felébredése szebb, mint a korány.
De kit a dal fejdelmévé kene:
Énekre készti titkon istene;
S ő lantot fog, de harci kürt riad,
Nem zenghet a dal csatazaj miatt.
Léptét kiséri fényes győzelem,
Millió ajkon harsog neve fenn;
S az ünnep-zajban gyász van kebelén,
Melyet titkos, nevetlen bú szorít,
Hatalma nőtt, erőt vett ellenén,
De ah, költőt csak a lant boldogít!
A trón párnája kemény kő neki,
Körül-repkedvén gondok ölyvei.
Vállát nyomja országa súlyos terhe,
Ezer ajk nyil panaszra és keservre.
Itt is, ott is tátongó seb, holott
Begyógyitni mennyit buzgólkodott!
A nemzetek hozzá kiáltanak...
- Majd ráomolnak a márvány-falak!
Hogy nem dalolhat, szenved akkor is,
Ha est borít be völgyet és tetőt;
A szerelem is fájdalmára van,
Keblére vonván bájos hölgye őt.
S ha néha titkon lantjához suhan,
Ön-egében mulatni csakugyan,
Mi lelke reszketőn hurjára csal:
Ugy tetszik, halvány, szárnyszegett a dal!
Bús a költő, szivén súlyos seb ég,
Mind, amivel bir, néki nem elég!
Ah, más a dal tündér-világa, más!
Ott ha bú támad, van vigasztalás, -
Ott fenn repült, göröngyös itt az út,
Leszorítja a méltó koszorút
- Melyet babérágból a hír fona, -
Fejéről a nehéz érc-korona.
De széjjeltépni földi láncait,
Lelket vesz a költő hatalmasan,
Leomlott a gát, a börtön kinyílt,
Szellem s erő felmagasztalva van!
S mely nem volt a költőn, - az emberen,
Fény, hatalom és gyarló szerelem:
Lehullt bilincsként, mind-mind elmarad,
S gyönyörrel érzi lelke, hogy - szabad!
Most szól a lant, most zendül még az ének!
Viharától, tüzétől önhevének
Önmaga is ugy elragadtatik:
Mint árrohamtól a könnyű ladik.
Repűl, repűl... és amidőn megeszmél:
Eltünt a föld, és minden ami földi...
- Ki már az égbe jut, mért jönne vissza!? -
- A menny örök fényét magára ölti!
A vers szövege korábbi fogalmazásában ez volt:
Ti csak mulattok a költő dalával,
Szép nektek az - piros bársony-darab,
Ha tudnátok, hogy egy élet-szivéből
Folyt a pirosra festő drága hab!
S elgyultok-e a dalnok énekére?
Szép nektek az, fénylő selyem-szövet!
Ha tudnátok, hogy ő szívérzeménye
Szent szálaiból szövé az éneket!
Lelkének abból sző selyembogárként
Tündér-hont a lant felszentelt fia,
S mint Illyést, tűzszekérben elragadja
A fennenszárnyaló fantázia.
Röpűl, röpűl... de visszahúll palástja,
Fenségiből lezeng az égi dal;
S vagy rózsa-szárnyon jő víg csattogással,
Vagy a kebelnek szent fájdalmival.
Sötét a föld, a költő rajt idegen,
Lángszellemét a por le nem köti;
Tűrhetlen a nyüg, bár gyémánt s arany,
Trón és korona földi sár neki!
És lepkeként, mely áttöré gubóját,
A költő lelke mennybe visszaleng...
Szenteltessék meg ő neve... s porember,
Hajolva halld, mit égi lantja zeng!
-------------
Indul a dalnok; útra kél vele
Tündér világa, lantja, kebele,
Jár a világon, énekelve jár,
S édes dalától zeng a földhatár.
Elnémítván az édes csattogányt,
Bércormokon köszönti a korányt.
Az est fuvalma, hallni őt, megáll,
Bús dalt ha zeng sírhalmok orminál.
Éjben a holdnak méla fényinél
Édes szerelmet lantol és regél,
Várak mohlepte omladékain
Feltámad a mult lantja hurjain,
Örül, sir a nép, hol felzeng dala,
Szivét találva érzi általa.
Száz fő hajol meg a dicső előtt,
Mindütt dalának híre várja őt.
S a nagy világon bármi útra tér:
Fürtin fris ágtól zöldül a babér.
Dús tartományban a lantos megáll,
Holott dalára vágy az agg király;
Ő énekel, s szól rá a fejdelem:
,Ne hagyj o dalnok el, maradj velem!
Agg éltemnek már hosszú árnya van,
A csendes estét várom untalan;
Mely, érzem, hogy meg is jöend hamar,
Sárgult falombnak kell-e még vihar...?
Dalolj, mig élek, édes dalt nekem,
És oszd meg a királyi trónt velem!
Kincsem nagy, birtokom kiterjedett,
Uralkodván tíz nagy nemzet felett:
S majd, lantodon zengj lágy álmot reám,
S lesz éneked jutalma koronám...!
Ő mond: »a költő csak lantjának él,
Nehéz koronát érte nem cserél...!«
S indúl, de a királyleány legott -
Képzelni szebbet, álma sem tudott,
Nem földi ő, tündér világi szép! -
Elébe napszemét lesütve, lép:
»Oh dalnok! - így cseng égi dalszava,
Emelkedvén szűz keble bűvhava -
Oh dalnok! a trón, gyöngy s arany mit ér?
Szivem maraszt, s szerelme lész a bér...
Mennyről te lantod bájos hanginál,
Oh én tudom, gyakorta álmodál:
Mennyből a mennyet néked e kebel
Lehozza, dalnok, lángérzelmivel...
Maradj... o légy miénk... szép dalnokom!«
Küzd, szédül a költő e hangokon,
S a tárt karokba elbűvölve hull...
Megpattant húrral a lant följajdúl...
Feledve lét... dal... ajkok összeforr...
Hah! szellemem győzelmet űl a por...?
-------------
Fönn trónja bíborán a dalnok űl,
Fény s hatalom sugározván körűl;
Szivét tündér hatalmu nő-kebel
Forró szerelme melegíti fel.
S kihez keggyel mosolyga Istene,
Kit a dal bajnokává fölkene:
Lantot ragad... de kürt riad legott,
Csatára hí királyt s hű bajnokot,
És elhal a dal - zúgván harcmoraj -
Mint bősz viharban a kebelsohaj.
Megtér az ütközetrül a király,
A nép örűl, a dalnok szíve fáj,
S mig a hon ül győzelmi ünnepet:
Titkon borong a harcbabér felett.
Hatalma nőtt, leverte ellenit;
De ah költőt csak a lant boldogít...!
Királyi székén izzadozva ül,
Száz gondok ölyvei röpkedvén körűl;
Országa súlyos terhe vállain,
Felé panasz sír ezrek ajkain,
Igazságért népek kiáltanak,
S utána a nap fáradalminak,
Ha est borít be völgyet és tetőt:
Keblére vonván bájos hölgye őt,
Meglopja éjét lángzó érzemény,
S kéj-mámornak merűl el tengerén...
S ha szende nője mellől álmiban
Magát ellopva, lantjához suhan:
Mit újja reszkető hurjain kicsal,
Ah oly halvány, oly szárnyszegett a dal!
Bús a költő, szivén nehéz seb ég;
Pokolba hullt, ki mennyet álmodék.
Ah, más a dal tündér világa, más!
Húron ha kél bú, kél vigasztalás.
Ott fön repűlt, göröngyös itt az út;
S hervasztja fürtin a zöld koszorút,
Kit érdemágakból a hír fona,
Égő sugárival a korona.
De összetörni földi láncait,
- Kibontván el-benyügzött szárnyait -
Im ébred a szellem hatalmasan,
S arany, gyémánt a porba sujtva van.
A dalnok él! im égi lantja zeng
Lelkének bájvilága földereng;
Eltépve hull le porba a bilincs,
Csalfényiből a dalnokon mi sincs,
És szenvedelme, mely csak földi volt,
Vak ösztönével szivéből kiholt.
Nagy a szellem! soká nem tűri ő
Nyügét, s mely rabbá tégye, nincs erő!
-------------
Kél a dalnok, s a bércek orminál
Fellelkesülten, lantjával megáll,
Dall, s öndalától elragadtatik,
Mint árrohamtól a könnyű ladik,
Fején kizöldül újra a babér,
Nagynak, dicsőnek szűk e földi tér,
S im, felmagasztalt lelke, romjainál
Porbörtönének, mennybe visszaszáll!