Laboda kedve
szerző: Vörösmarty Mihály
Széles utcán, széles jókedvében
Megy Laboda bor zúgván fejében;
S minden gyermek, aki látja,
E szót utána kiáltja:
"Hej Laboda, Laboda!
Lábod ide, amoda."
Széles utcán, széles jókedvében
Tovább is Laboda megy vesztében,
S egy piros lány, hogy meglátja,
E szót utána kiáltja:
"Hej Laboda, Laboda!
Lábod ide, nem oda!"
S Laboda bemegyen piros lányhoz,
A lány bort hoz, csókot ád a borhoz,
Labodát ölébe zárja,
És fülébe mondogálja:
"Hej Laboda, Laboda!
Szíved nekem kaloda!"
De Laboda letekint a lányra:
"Ki mázolt be, szívem, ily csodára?"
"Hej hej nagyon szerettem én;
De megcsalt a barna legény.
Hej Laboda, Laboda!
Ölelj meg, ne menj tova."
"Hazudsz leány, hazudsz, mond Laboda;
Te hagytad a barna legényt oda."
S kiönti a bort a földre,
A leányt ellöki félre.
"Hej Laboda, Laboda!
Mért haragszol, Laboda?"
"Én vagyok a szögfi, a Laboda,
Engem hagytál, te hitetlen, oda,
Ültél pince derekába,
Lemenőknek az utába.
Átkozott légy, piros lány,
Borod méreg, te sárkány."
Zúgolódva széles bús kedvében
Megy Laboda, s tántorog mentében;
S minden gyermek aki látja,
E szót utána kiáltja:
"Hej Laboda, Laboda!
Lábod ide, amoda."