Lót asszonya
szerző: Kaffka Margit
Én sokszor néztem hátra és előre.
Szemeim, e szörnyű szemek,
Egymásba-láttak lendülést, hanyatlást;
Dolgok színén visszájuk átütött s a szón a célzat,
És lovagi vért alól a lóláb kitünt. -
- Egyszer egy leplezett szív mélyére is leláttam én, szegény. -
Azontúl hiába takartam el már az arcom,
Hasztalan futottam hűs, puszta mezők felé,
Mindent láttam. Elért a tűz-eső
És lepeltelen szívemen nem volt sebhelynyi ép.
Akkor megszánt az ég kegye. Kegyelmes büntetést,
Páncélt adott reám, jegeset, fehéret.
(Elvesztem volna nélküle rég! - )
Sebhelyes, kitakart valómra áldott kérget,
Tisztát, keserűt, kristálykeményet.
Könnyeim maró savával betakart engem az ég.
- Azóta nem futok. Meg tudok állni a mezőn.
Bálványként állok őrt az útfelen merőn.
S nem láthatom, csak azt, ki szembejön.
Szembejönnek a hegyről koszorús, ifjú leányzók.
Hosszúhajú hajadonok láncfüzér-táncba.
Moáb és Hámmon jövendő anyái tán. Jöhetnek.
- Elhagyott kerteimbe sietnek dalolva szegények,
S a ligetben áldoznak majd vértől csepegő galambot
Ahol koszorum lehullt. De bölcsebbek tán e szüzek, -
- - - Most már én, - kőszobor, - állok!
Nem verik át szivem a csókok, mögöttem csattanók,
Nincs közöm az öleléshez, mit szőlleim lugasában
Rájukölel a kar, mely egykor engem ölelt.
Jaj, ugyanaz a kar és ugyanazok a kertek!
- Most másra hullnak a szent szók és másnál vannak a percek. -
... S a régi, Sarlós Boszorkány ott úszik az égen, - a hold.
Ugyanaz a hold, - ki tanuja volt.
Ki hallotta szavaink csatáit, véremhullató viadalt,
És látta sebesült szivem - és látta leplezett szivét.
- Ó, hogy azóta is jár-kel a hold még és szagosak a tavaszi kertek!
De itt kénköves esők vertek, - itt minden hamu és üszök. - - - -
Mindegy. Már magosan állok! - Majd szívemig átkövülök.
És hószínű kristályvalómon egyszer csak átsüt a hold.