Lírai jegyzetek egy évről/XII.
Itthon végre, - itthon és együtt! És milyen szörnyű rossz írás volna, ha erről írnék!
Az ember gyáva, gyáva, hunyászkodó állat! Nemcsak a hatalom és intézményes önkény vághat fát meggörbített hátán, - de a sorssal szemben is alázkodóvá, kezessé teszik a rettegések, kínok, kiszolgáltatottságok. Hová lett világnézetükből a fölény, kissé kesernyés gőgünk biztossága, az "én"-ek excluzivitása, a magány, a finomság az elkülönültség s az irónia? Korbács alatt szűkülő állatok vagyunk, a templomok tömve vannak és sok értékesebb veszteséggel együtt elvesztettük a stílusunk. A gyerek, aki verés alatt lett szófogadó, - nagyon szégyelli magát, és az Úristen most nem jó pedagógus. A nagy brutalitás, ami lelkiéletünkkel történt, majdnem minden esetben süllyesztette azt. Ha máshol nem, az ízlés irányában.
Mert itt látszik, hogy a primitivitás milyen sokszor nem erény! A közelmúltban, mondják, "túlkomplikáltak" voltunk finom disszonanciáinkkal, megkülönböztetett voltunkkal, nagyon-belső történeteinkkel, "csendes válságainkkal". - (Most örüljenek, akiknek botránykövei voltunk!) Most lelkünk állapota nagy, nyers, százmázsás eseményeken múlik, külső dolgokon, melyeknek nincs több közük belső vonásaink karakteréhez, mint egy redves, otromba szikladarab ránkzuhanásának. Sorsunk kalapácsa kiesett dolgos két kezünkből, - naiv imára vagy a "görcsös tördelés" vásári vagy teátrális gesztusára kell kulcsolnunk e kezet. - Érzéseink arányai freskószerűek, a nagy arányokhoz nem szokott kifejezés ezért téved könnyen a torzba, még könnyebben az émelyítőbe.
Elválás, búcsú, halálhír, életért-rettegés, sebek, elnyomorodások, özvegység vagy boldogság, várás, viszontlátás, halál... Gigászokká váljunk egy csapásra, hogy e torz-ballonokkal "művészi" játékhoz értsünk? Amit érzünk, rettegésünk, gyászunk, áhításunk mindenkié, - s ami ennél sokkal rosszabb, "akárkié". - Ki óv meg a trivialitástól, s az elemi iskolás olvasókönyvek, a "Jézus szíve" című igen tiszteletreméltó, kolostorokba járatos ifjúsági hetilap, - vagy a kései "negyvennyolcas tárgyú" novellák reminiscenciáitól? Egy már agyonkopott, - de még nem patinás modor kísért!
Az intimitás segítene talán! Apró dolgok, ahogy a hosszú harctéri betegségből lábadozó ember végigmegy először a régnemlátott szobán, lehajol és kicsit félszegen, nagyon kedvesen megtapogatja a szőnyeg csücskét. (Milyen is egy szőnyeg? Milyen a fogása? Igazán van-e, - valóság?) - Vagy ahogy leszedi a polcról, kinyitogatja sorba a könyveit, csak nézni, - és végigsimít a lapokon gyöngéden, szerető kezekkel. Vagy ahogy bezárkózik és titokban, tükör előtt sorra próbálja mind a civil ruháit! Ó, és a legkedvesebb, hogy egy nyári este, hidegvacsora után esztétikai kérdésekről lehetett beszélni vele, a másmunkájúval, más érdeklődésűvel - és milyen furcsa, merész dolgok jöttek ki ebből! "Szép az, ami érdek nélkül születik!"
Aztán feküdni készült, kivette az órát, ami apjáé volt még, szép rendesen felhúzta és a szekrény márványára ette... És ez a mozdulat a szívemig ért, ahogy semmi egyéb! Ez az egyszerű, mindennapi, szinte reflexes kis cselekvés, e nyárspolgári, lefekvés-előtti, mely száz és száz egyforma, eseménytelen napot szokott befejezni s a ma igénytelenségével a holnap biztos biztatása van benne. Ó, egyhangú, szürke életidőimbe, hogy kívántam néha felrázó változást, nagy kockavetést, akár nagy fájdalmat is bolond fiatalságomban, és most mit nem tennék érte, ha tudnám, hogy leszünk még egyszer együtt a szelíd egyhangúság poézisében, - robotos, biztos, csendes hétköznapok estéinek tiktakkos harmóniájában!
Egy hét múlva vissza kell mennie a harctérre.