Lírai jegyzetek egy évről/II.
Reggel. - Fiuméban szuronyos altiszt állt a hajóhídon, - igazolást kért. A vámhivatalnál szurnyos baka, a bank előtt, a rakodón, a vasúti állomáson, csupa szurony, uniformis, tilalom. "Ezt mind joguk van a testembe ütni, magyarázat nélkül?" - ez volt az érzésem, ahányat láttam. "Most ilyen világ lesz!...
Csak este indult vonat, a pénzünk alig egy ebédrevaló, szállóról, lepihenésről szó se lehetett. Éjszakai hajóingástól törődötten, könnyes és kormos arccal, gyűrött ruhában, - két szegény száműzött mi, - ődöngtünk bizonytalan és fáradt lélekkel, nem is sejtve a legközelebbi jövőt, mostantól minden vak véletlenek kezébe tétetett.
Az úton, melyre friss vággyal indultunk, - sokszor játszottunk hercegesdit, hercegnésdit. "Mikor indulunk ferrarai kastélyunkba, fenség?" - "Ma megtekintjük hű alattvalóink, a kapucinus barátok klastromát!" "E lejtőkön dúsabban teremnek szőlőbirtokaink!" "Szólítsam az udvarmestert, úrnőm?" Minden hotel saját palotánk volt, minden pincér kamarásunk, minden piccoló apródfiúnk, s az olcsó carozzák udvari batárok. - De most, itt, - hogyan szólítsuk egymást negédes, udvari nyelven az aszottbokrú liget kis fapadján, ahol megpihentünk, elcsigázott hajléktalanok, bús ideiglenesek már, - rossz kiskocsmai ebéd után, nehéz út előtt. "Igen, most hadrakelünk irigy szomszédaink ellen! Igen, most közruhában népünk közé vegyülünk, hogy kilessük indulatát. Nem, most önkéntes száműzetésbe megyünk, míg a hálátlan nép észretér!" Így kínlódott a mesével még, mosolyogtunk bús erővel egymásnak, aztán összehajolt fejjel el is szunnyadunk ott, mint két elgyötört csavargó a tengerparton. Mit gondolhatott, aki arrajárt?... A ferrarai hercegi pár!... Sós szél borzolta fésületlen hajunkat, alkonyult, mire felébresztett. "Hercegnőm, - van még háború?"... kérdezte álmos szemét dörzsölve. Van, ó Istenem, - nem lehet átaludni!
Csak megérteni lehetne ébren!
A vasúti állomás tájékán szörnyű csődület. Szegény emberek, rongyos munkások, a vézna asszony sírva és alázattal viszi ura után a kis bugyrot, bambán lépked nyomukba néhány gyerek. Majd harminc-negyven férfi egy csapatban, összefogózva, együtt dülöngve szinte, - akár üres nádfejek a szél iránt, - horvátul ordítottak, éljeneztek is, nehéz alkoholfelhő szállt előttük. "A háború!" Nagycsípőjű, citromsárga és egyébszínű blúzos cselédek tipegtek riszálva kétoldalt mellettük s ők is visítottak: "El-i-jen!" Egy percig néztem őket, - aztán nekidőltem egy távíróoszlopnak és sírtam... A tömeg volt!
Ezt az utazást is nehezen felejthetném. Egy harmadosztályú kocsiba zsúfolódva fiumei katonatisztnékkel, - a férjük után szaladtak valahová, még egy búcsúszóra. Sokan voltak, szépen kiöltözöttek s még nagyon benne a tegnapban, a garnizon asszonyainak apró klikk-pletykáit folytatták, - szúró, eleven szókkal szidtak egy ezredesnét. De egy koszorúba-fésült fiatal szőkére emlékszem, minden pillanatban várandósra, - mereven ült a sarokban és hosszú pillái alól folyton szivárgott a könny. Egyre többen szálltak be, gyerekek, öreg nők, - emberségből át kellett adni a helyet, kiszorultunk a folyosókra, szinte még kijjebbre, kis gyerekeknek ott ágyaztak plédekből, kofferekből. Éjfél után kinéztem egyszer, ismeretlen építésű, csinos, falusias hely, zokogó asszonyok, búcsúzó katonák. "Laibach." Merre nem kalandozott el a "fiumei gyors" velünk?... Másnap délutánra voltunk Pesten.
A vonatnál, - vagy odább valamivel egy ember szaladt felém, kivel mindig szívesen pajtáskodtam s türelemmel voltunk egymás hóbortjai iránt. Jól fűtött szalonban, esti teánál sok mindenről lehet beszélni felelőtlenül! Most felémrohant, megragadta a két kezem és kiáltott: "Üdvözöllek e csodálatos napon! Örvendjünk! Kortársak vagyunk!" A torkomba, fejembe szaladt a vér, el kellett fordulnom, hogy rá ne kiáltsak: "Pojáca!" Soha az életben többet jó szemmel nem nézhetek rá!
Mások is jöttek és mondták fejcsóválva: "Mi volt itt tegnapelőtt! Ezen a cinikus, fád Pesten, - ha látták volna!" De mi nem láttuk, nem tudtunk semmit, sohasem éltünk újságpapírossal.
...Már egyedül bolyongtam itt, - megzilált utcákon, elváltozott kirakatok közt. Mennyi háborús iparcikk, tiszti felszerelés egyszerre! Az üzlettulajdonosok fiai is elmentek? Kinek gyűjti pénzét, kinek spekulál, ha a fia el talál esni? Termoszüveg, öngyújtó, konzervnyitó, ágyzsák, hátizsák, ivópohár, töményspiritusz, masina, pláid, sebtapasz, vatta, selyemalsók, revolverek. Milyen friss, eleven dolog is szokott lenni a csomagolás, az indulás valahová! S most milyen szívetszorító, kegyetlen mindez!
A könyvkereskedőmhöz bemenekülök! - Ott ül a kis vézna házaspár a kassza mellet, az üres boltban, az arcuk ragyog rám lelkesen, boldogan. "Most megtanítjuk a kutya szerbeket!" Kérdem, árulnak-e valamit? "Bizony, csak haditérkép megy, húsz fillér darabja, - egy nap háromszázat is elvisznek!" Az hat korona egy nap alatt! "Bizony nem több, - mosolyognak, - de nem baj, ha tönkremegyünk is, a kutya szerbnek megmutatjuk!" Egy nagy angóramacska ült az elszánt menyecske ölén, - jól ismertem, kissé különc, de érdekes egyéniség. "Hát Bolyhos nem megy a háborúba, - rác torkot harapni?" kérdem. "Isten őriz, - még sebet kapna!" - nevet és magához szorítja ijedten. - Nem csoda, - gyermektelenek, hát ragaszkodnak a szép macskához.