Lévay József (Gárdonyi Géza)

Lévay József
szerző: Gárdonyi Géza

                                   Mese a lángról
    (Rövid-kis mese, amelynek mégcsak befejezése sincs.)
               (A Kisfaludy-társaság Lévay-ünnepére.)

Sötétben, ahogy a lokomotiv szikrái szállnak...
Csillagos estéken az égboltozaton is látunk olykor olyan sziporkázó szikrahullást. Amint ezüstfényű rajban csillannak elő a kékesen sötét magasságokból az égi szikrák, s kerengve, oszladozva szállingóznak lefelé.
Csakhogy azok nem szikrák, hanem apró szép fehér lángok: Isten országának lángjai.
Minden emberben van olyan fehér láng. Csakhogy belől van a testében. Azért nem lehet látni.
Mikor meghalunk, a láng megint viszszatér oda, ahonnan jött.
Az a láng a lélek.




Túl a csillagokon, egy este ott égett egy nagy fehér fényű gyertya az Istenke széke mellett.
Az angyalok apró és vékonyka gyertyácskákat gyujtogattak meg a nagy gyertya lángjánál. Tíz-húsz is égett egynek-egynek a kezében. És mikor Isten rájok pillantott és intett, az angyalok egyszerre alávetették a gyertyácskákat a magasból, mint ahogy a magvető ellódítja egy széles mozdulattal a markába vett magot.
És minden gyertyácska aljába bele volt nyomva egy kis szerszám. Némelyikbe egy picike kalapács, némelyikbe egy picike gyalu, vagy egy picike ecset, vagy egy picike harang. Szóval mindenféle. De a legtöbbjébe mégis eke.
Hát ez a nagy gyertya az élet gyertyája volt. A picike gyertyák meg az útnak induló emberi lelkek. Minden lélek hozta a maga szerszámát. Amelyik gyalut hozott, abból asztalos lett, vagy tanító. Amelyik ecsetet hozott, abból festő lett, vagy országgyűlési képviselő. Amelyik harangot hozott, abból harangozó lett, vagy hírlapíró. De persze földmíves lett a legtöbb, mert a kenyér az, amiből legtöbb kell idelenn:
Hát a gyertyácskák, amint lebocsátották őket a magasból, kerengve, libegve szállongtak. Mint ahogy a hópelyhek szoktak. Mikor a földre érkeztek, csak a láng maradt meg belőlök és a láng alján a szerszám.
És némelyik lángocska szállt palotába, selyem bölcsőbe. Némelyik szalmafödeles házba, szegény bölcsőcskébe.
Mindenik úgy volt már elbocsátva, hogy éppen abba a házba szállt be, ahova fölülről irányozták. Selyembe az egyik, vászonba a másik: ki hova küldődött.
S beköltözött a láng mindenütt egy-egy épp akkor születendő kis gyermeki testnek a fejecskéjébe. A szerszámocska a szívecskéjébe.
És a kis gyermeki test mingyárt megsiramlott és élt, attól kezdve. És mikor megnőtt, azt a munkát szerette legjobban, amelyiknek a szerszámát a szívében hordozta.
De nini, majd el is felejtettem: az utolsó gyertyácskába írótoll volt belenyomva. Az ám: írótoll, arany-írótoll.
Az angyal az Urhoz fordult:
- Palotába?
- Kunyhóba, - felelte az Úr.
S ahogy az angyal azt az írótollasat is meg akarta gyujtani, az Úr intett neki:
- Add ide.
És az Úr a szívéhez érintette azt a gyertyát.
A gyertyácska legott szépfényű lángra lobbant. És az Úr a maga kezéből bocsátotta le azt a szép lángot a magasságból.
És szállt a láng, szállt. És végre leszállott... Sajó-Szent-Péteren.



Mármost a mesének azért nincs befejezése, mert a láng még idelent ég. Ég és világosodik közöttünk és gyönyörködtet bennünket ritka szép-sugárzású fényességével és tavaszias melegségével.
És épp ezért bizonyára nem is kívánja senki, hogy ez a mesécske be legyen fejezve.