Léva Dombjain
szerző: Bányai Kornél
Földig omolva simítom lengő fürtjeid s a színeket,
mik sokasodva nőnek és ünneppé lobogózzák,
szántott világ, friss fénybe forduló földarcodat,
mely újra felkacag s velem dalolja szélbe
minden élők s halottak indulóját.
Vert emberként elzuhant a róna, sajgó sebeit
finom párákkal s vattás felhőkkel kötözi a távol.
Maholnap táncra pördül, fényt iszik, szivárványt
lenget s duhaj kedvvel ízes szőlőt és búzát
bocsát magosba lázadó porából.
Némán hallgat északon hegyek halvány világa,
tót falvak ülnek ott erdőkben, ős titkokat takarva.
De újra nő a róna s értük is készíti ünnepét
a meggyötört föld, mely vért izzadott s így várt tavaszt
bogáncsos rongyba rothadó avarba.
Rögök repednek és özönnel dőlnek a színek,
csontok riadnak, távolok ezüstös csöndje zendül.
Minthogyha sosem élt, úgy indul nap felé a föld,
fecskéi szállnak s első csókjai: szép gyönge ibolyák
zenélnek reszkető áldó kezemből.