Légnadrág és társai (Recenzió)
szerző: Bálint György
Tárgyilagosan dicsérhetem ezt a könyvet. Tárgyilagosan, mert én fordítottam. Ritka eset, hogy a fordító munkája végeztével nem unja a rábízott könyvet. Általában úgy tekint rá, mint a hosszú, szívós küzdelemben legyűrt ellenségre. Minden fordítás hosszadalmas és kimerítő harc az anyaggal. Ennél a fordításnál nem éreztem ezt. Mulattatott a munka, és ha egy munkán mulatni tudunk, az már nem számít munkának. Mikor a fordítás véget ért, szinte sajnáltam. Nem mintha a regény alakjai különösen rokonszenvesek és üdítőek volnának. Egyáltalában nem! Mégis jó volt velük együtt lenni, jó volt nevetni rajtuk.
Huxleynek ez a könyve (mint általában minden könyve) olyan emberekről szól, akik, Laczkó Géza szellemes előszavának megállapítása szerint: hiábavalók. Huxley mindig hiábavaló emberekről ír, és rajtuk keresztül igyekszik kimutatni, hogy az élet általában hiábavaló. Ez persze nem igaz, de miért legyen minden írónak igaza? Huxley a mai európai polgári entellektüel-szellem képviselője, ennek a polgári intellektualizmusnak zsenije. Nem kevesebb és nem több ennél. Hősei valamennyien a polgári intellektualizmus jellegzetes képviselői. Ebben a regényben például bohémek. Angol bohémek, furcsa, háború utáni dekadensek. Valamennyien akarnak valamit, de nem tudják pontosan, mi az. Szeretnének valamit, ami teljessé tenné az életüket, valami kiélhetési lehetőséget, érzésekben vagy alkotásokban. Sohasem tudják elérni. Huxley nagy regényében, a Point Counter Point-ban mondja egy helyen: „Kétféle ember van, az egyik az életet éli, a másik élményeket él.” Huxley emberei mindig csak élményeket élnek. Ha valami történik velük, gyorsan megállapítják: íme, egy élmény. Tudatuk állandóan ébren van. Sohasem tudnak megfeledkezni magukról, belefeledkezni az életbe, felolvadni valami elemi erejű mozgásban vagy érzésben. Az hiányzik belőlük, amit Huxley nagy mestere, D. H. Lawrence is olyan keserűen hiányol a mai polgári emberben: az érzelmi vagy helyesebben az érzéki élet totalitása, a mély emberi indulatok és ösztönök őszinte és szabad kiélése. Ennek a Huxley-regénynek hőse, Theodore Gumbril, a légnadrág feltalálója, a bizonytalanul cinikus és kissé mélabús ifjú entellektüel egy pillanatra egészen közel jut ehhez a nagy érzelmi felszabaduláshoz egy fiatal nő oldalán. Azután, közvetlenül a megvalósulás előtt, egy vicc kedvéért, egy semmiségért szépen elsétál mellette, hogy soha többé ne találja meg. A többiek még közel sem jutnak hozzá. Önmagukhoz sem jutnak közel, nem is akarják, menekülnek maguk elől, felvett pózokba, hazug életformákba. Az egyik rokokó stílű dolgozószobában finomkodó kis hülye tanulmányokat ír, és elegáns apró viszonyok között éli le életét. A másik szakállt növeszt, és megjátssza egy Dosztojevszkij-féle kéjgyilkos bölcselő paródiáját, kéj nélkül, gyilkosság nélkül és főképpen bölcsesség nélkül. A harmadik mindenáron zseni akar lenni, a negyedik biológiai kísérletekbe fojtja mélységes érzelmi gyámoltalanságát, az ötödik, a finom öreg építész, üres óráiban képzeletbeli, csodálatos várostervek gipsz-légváraiban talál vigaszra. Az egyik nő„ a csinos és buta kis liba, „igazi bohémek” hálószobáiban keresi a „szép élet” megvalósítását; a hűvös és fanyar, Marlene-hangú hisztérika pedig halálos unalmában mindent megpróbál, amit nő csak megpróbálhat. Amikor Gumbril, aki mindenből kiábrándult, még mielőtt hinni tudott volna, megkérdezi: „Mi lesz holnap?" – az asszony fanyalogva feleli: „Holnap éppen olyan szörnyű lesz minden, mint ma." Ebben maradtak. Ők is meg a többi, ragyogóan megírt figura, akik még furcsábbak, még ügyefogyottabbak, még kótyagosabbak, mint ők.
Antic Hay – ez a könyv eredeti címe. Annyit jelent: furcsa tánc, torz tánc. Az élet torz tánc, mondja Huxley. Minden különösebb megindultság vagy elkeseredés nélkül teszi ezt a megállapítást. Hűvösen, csípősen és pokoli jókedvvel építi fel különös világképét.
Egyes regényalakjait dickensi fűszerű humorral rajzolja meg, de hiányzik belőle Dickens érzelmi állásfoglalása. Ehelyett megtaláljuk benne a nagy angol szatirikusok erejét és fölényét. Valami rokonságban van André Gide-del is. A szellemi és érzelmi élet nihilistáit írja meg úgy, mint Gide a Les Faux-Monnayeurs-ben, de nem mond fölöttük ítéletet; a nihilista szabadosságukkal szemben nem építi fel a szabadság merész, új erkölcsét, mint Gide. Huxley egyszerűen csak mulat az emberein, és vállat von. Ebben mi is követhetjük. Kevés ilyen zseniális és kulturált mulattatót találunk. Örömmel és lebilincselten nézhetjük végig a torz táncot, mert nagyon mulatságos. Aztán mi is vállat vonhatunk, és továbbindulhatunk, határozottabb léptekkel, határozottabb célok felé. Egyet mindenesetre megtanultunk a torz körtánc járóitól: így nem szabad. A lecke szellemes volt, és nem felejtjük el egykönnyen.
Forrás
szerkesztés- Lásd a vitalapot!