Látomás (Jászay-Horváth Elemér)
szerző: Jászay-Horváth Elemér
Áldoztam a boszorkányüstön.
Titkos tüzektől forrt a katlan,
És szálló gőzön, furcsa füstön
A lelkem láttam száz alakban.
Láttam csodás ködóriásnak,
Sötét hegyek fölé suhanva,
Rejtett lángoktól glóriásnak,
Lábán a főnix szíve-hamva.
Láttam tűzsipkás, fürge gnómnak:
Kis füstök dőltek furcsa száján,
Szállott vele gyorsröptü csónak
Játékos égnek óceánján.
Láttam fehér fejű öregnek,
Lomhán kavargó lomha füstön,
Cicázva szálló friss gyereknek
Láttam magam a bűvös üstön.
Mellettem állt a vén boszorkány.
Piros virág szikkadt kezében.
Valami titkos, hűvös orkán
Asszonyokat sodort elébem.
Sok-sok ködasszony: tipegősek,
Sohsem mosolygók, haloványok,
Komoly, nagy asszonyok, erősek,
S kisírt szemű, lég-könnyű lányok.
Szálltak felettem karcsu ívvel.
Óh, könnyü szárnyakon repültek,
És füst a füsttel, szív a szívvel:
A lelkeimmel egyesűltek.
Összefonódva, szerte válva,
Majd összefolyva sürü köddé
Elszálltak, mint vén szívek álma. -
Nem láttam őket soha többé.
Felhő a felhőn, köd a ködben,
Elsápadtak, halálra váltak.
S még jöttek többen, egyre többen,
Szerettek, aztán messze szálltak.
- Lassúl a vér a gyors erekben,
Kihűl, sötétűl már a katlan.
Szerettek - én sohsem szerettem.
Elszálltak - én meg itt maradtam.
Csak állok könnytelen, sötéten
Bámulva a sötétlő üstbe,
Mintha nem is a szebbik éltem
Oszlódott vón' el furcsa füstbe.
Mintha még újra visszatérne
Az álom, mit elvitt az orkán...
- Piros virág volt rút kezébe',
Mellettem állt a vén boszorkány.