Látogatóban Dr. Dettre Jánosnál
szerző: Juhász Gyula
Az Ipar utcai fiúkra gondoltam, mikor a napokban meglátogattam őt, aki ma első vezető embere Szegednek. A régi szobában leltem, a régi könyvek, képek és szobrok között. Olyan ez a kis szoba, mint a kultúra leydeni palackja, zsúfolva benne, ami szépet, jót, igazat művészetben, tudományban szegény, de dicső emberi fajtánk és szegény, de nem reménytelen szegedi életünk eddig megmutatott. Fáradtan és csüggedten jöttem, de a küszöbét átlépve éreztem, hogy tizenöt évet léptem át és szomorú, ám érdemes ifjúságommal találkoztam megint.
Az Ipar utcai fiúk az időben nagyon erősen készültek valamire. Az életre, a magyar életre, amelyé a jövő, így gondoltuk, és amely akkor Ady Endre első verseiben, Jób Dániel novelláiban, Rippl Rónai képein bizonytalankodott. Mi oly végtelenül fiatalok voltunk. Rabok, akik a pávát várják, a szabadulást a tunya, beteg, romlott magyar élet tömlöcéből. Jánosnak akkor gyönge volt a szeme a sok könyvek fölött való virrasztástól, nagyon fájt neki az élet, egy hervadt nyárvégi estén a platánok alatt Ady párizsi strófáit zümmögte leverten az őszről, amely itt járt és ő tudja csak, Lajos, a szobrász, aki távoli lüktető metropolisokból jött meg nagy tervei tüzével, Kornél, az énekes, akinek tündöklő tenorja akkor még néhányunk igéretes titka volt és én vigasztaltam, mint ahogy ő adott erőt és hitet nekem, mikor egy sanyarú őszön beállítottam hozzá, mint egy kicsinyes felföldi kisváros nyomorúságainak szökevénye. Az Ipar utcában, ahol annak idején Petőfi Zoltánka merengett és verset írt S. M. kisasszonyhoz, volt egy kis ház, ahol a fiúk összejöttek. Mindnyájan úgy érezték, hogy a tarsolyukban hordják a marsallbotot. Béla, akiről azóta a legkülönb magyar kritikus könyvet írt, első drámájáról beszélt az oroszos diákkisasszonynak, Kornél cimbalomszó mellett énekelt, Manó, Oscar Wilde és Herbert Spencer filozófiája között döntött az utóbbi javára, Ervin, akihez később boldog asszonya, a drága Kaffka Margit írt verseket, az új metafizika lehetőségét vitatta, én, a szimpla költő, egy szonett kizengését próbálgattam. János volt köztünk a legfiatalabb, de a legidősebb bölcsességű. Valóságos fakírja a gondolatainak, egy Hamlet, aki önmagán uralkodik. Kevés barátja csupa induló író, művész, az egyik drámákba, a másik dalokba, a harmadik szobrokba fojtotta tüzét, amely a fénylő, forró, forrongó fiatalság. Mi játszottunk az élettel, mélabúsan vagy lázasan, ő alakítani akarta. De előbb körülményesen, okosan, gondosan megszemlélte, jól a mélyére tekintett azokkal a nyíltan és bátran kutató miopsz szemeivel, amelyek előtt úgy csillog a szemüvege, mint a legjobb sebészek lancettája.
Mikor elbúcsúztam, a falon megakadt a szemem egy meleg, magyar lélektől ragyogó képen. Ezt József festette, a mi magányos barátunk, aki úgy vágyott ki a régi magyar polgári szürkeségből és úgy vágyott vissza, Párizs gőgös palotái fölött az áldott magyar melankóliába, József festette ezt a képet, aki Uzsoknál fekszik és nem fest többé magyar tájat magyar ecsettel. A nagy tűz lángjánál, a mi kedves, szent, ifjú régi tüzeinkre gondolván, bocsáss meg János, hogy most így elbeszélgetek hangosan, magammal. És irigylem Józsefet, a művészt, aki elment az örök békébe, közanyánk temető ölébe Tömörkénnyel, a mi közös öreg barátunkkal, végtelen nyugalomban darvadozni, szép csöndesen...