Lányszépség dícsérete
szerző: József Attila
Espersit Cacának
1
Valaki másnak kéne mostan jönni,
Ki nálam mégis szebben tud köszönni,
Ki nem dadog, látván szépségedet:
Bátor, bolondos, lelkes nagy-gyerek.
Ki így köszönne: "Szépség, bárhová lépsz,
Neked lobog fel mindenütt a lángész
S mint ó remekművet, mely isteni,
Úgy megcsudál az alkotó zseni.
Ki trónusán a Nemlátottat várja,
Hódol neked művészek büszke álma,
Pedig halkan szólsz s mégis általa
Ledől a közöny Jerichó-fala!..."
Igen, tán így, de szebben, lelkesebben,
Mint tűzimádónak vak rengetegben
Áldó hozsánna zengne ajkirúl,
Ha körülötte az erdő kigyúl.
S én nem birom, bocsáss meg szép Valóság!
Csak lelkem tép még egy utolsó rózsát
S mint bánatkertész kis örömvizét,
Szirmát elődbe halkan hinti szét.
2
Mint vércsevágy a röpke vadgalambot,
Úgy űzöm a félénk szépséget én.
Mert búfelhős lelkem sötét egén
Valaki szeme fényeket zuhantott
S hallgatva várja most a méltó hangot,
Tudom, ki áldva csügg dicséretén.
S én szétmarcangolom, ha meglelém,
Mint vércsevágy a röpke vadgalambot.
S mely szárnyát fáradtan vonszolja, földön,
Mint ázott és beteg madár vergődöm,
Nem tudván méltón szólni szépségednek.
S várom remegve, mosolyogjon kedved,
Mert jó, ha vergődésemen mulat:
Csak vergődés a méltó hódolat.