Lábon maradt vetés
szerző: Nyikolaj Alekszejevics Nyekraszov, fordító: Szabó Endre

Kései ősz: elszállt a madár,
Dúlt a berek, letarolt a határ.

Egy helyütt áll még csak aratatlan
A vetés... mily bús kép remeg abban!

Úgy tetszik: összesúgnak a kalászok:
„Hej, a fejünk már tönkre is ázott!

Hej, szomorú az őszi szél sírása,
Érett szemeinket a porba cibálja.

Kósza madár is itt tanyázik éjjel,
Törve, kuszálva szárunk szanaszéjjel.

Elbújni a nyúl mindig ide jár:
Hol késik a gazdánk, meddig s mire vár?

Tán a kalászunk nem leve gazdag?
 Nem telne vélünk dúsan az asztag?

Nem! nem vagyunk mi rosszabb, mint a többi,
A mag a tokját duzzadva betölti.

Hát arra szánta és vete ő,
Hogy szórja szemünk el rút őszi idő?"

– És válaszul jő füttye a szélnek:
„Nem bír a gazda jönni felétek.

Tudta, miért szánt, tudta, miért vet?
Ámde keserves az emberi élet:

Most a szegényke fekszik étlen, itlan,
Vak, hideg ágyban, odalenn a sírban,

Mely a barázdát itt sorba vonta,
Nincsen a kéznek már csak csontja.

Két szeme odvas, hangja elállt,
Nem hallani többé itt a dalát.

Nem hallani többé vidám fütyülését,
Nem nézi a szántó itt már a vetését."