Krisztus bankója

Krisztus bankója szerző: Gárdonyi Géza

       Valami nagy durranás hallatszott a házban, s nyomban rá női sikoltás.
Csakhamar nyiladoztak az ajtók, ablakok mindenfelől. S a hajnali világosságban álmos arcok bámultak elő.
- Házmester! - rikoltotta valaki a földszinten.
Az udvar közepén egy nagytestű úrféle hevert, arcon. Az egyik karja vállban úgy kifordultan, ahogy a korpával tömött bábu karja szokott, mikor a gyermek eldobja. A derekát bő teveszőr otthonka takarta. A lábaszárán csak alsó fehérlett, a lábán sárga papucs. A feje körül pirosság terjedezett az udvar cement-kövezetén.
A házmester dermedt arccal sietett hozzá, s elrémülve állt meg. Aztán lehajolt és átkarolta: emelgette.
- Nagyságos úr...
Hátratekintett:
- Vizet!
A földszinti lakók is ott szörnyülködtek. Két cseléd vízért futott.
A gazda volt a halott, a ház gazdája.
Az emeleti lakók is elképedten bámultak le a folyosó vaskorlátjáról. Valamennyien az ágyból ugrottak ki, s csak épp hogy felsőkabátot kaptak magukra.
Öltözötten csak ketten jelentünk meg: én, aki reggeli világosságnál szoktam dolgozni, és Szűcspál doktor, ügyvéd, szintén második-emeleti lakó. A felesége azonban csak nagykendőben, alsószoknyában állt mellette, s oly boglyasan, hogy a bal tenyerével a fejét takarta, míg lenézett.
- Részeg lehetett, - mondta valaki a folyosón, -
- Vagyhogy a börzén játszott...
- Nem, nem szokott.
Szűcspál lekiáltott az emeletről:
- Mentőkért telefonozzanak!
S a feleségéhez fordult:
- Ugyan eredj be, még meghűlsz.
Valóban hideges volt a reggeli levegő. Az ügyvédnét azonban aligha fenyegette a meghűlés: kövér, mint a pozsonyi lúd, s ha nem volna olyan mosolygó szemű, szinte sajnálni lehetne a hizottságáért.
- Szörnyűség! - mondta az aszszony, - szörnyűség!
Tovább meresztette a szemét a tragédiára.
Már akkor a rendőr is ott állt. Kérdezett, neveket jegyzett. Benyult a slafrok zsebébe, és egy kékszegélyű zsebkendőt vont ki onnan, aztán meg egy levelet. A levélborítékja nyílt volt. A rendőr bele-kanditott: névjegyet vett ki belőle.
Olvasta.
A mellette álló füszeres is olvasta:
- Megunta az életét, - hirdette egy körültekintéssel a füszeres. Csak annyit ir.
Csodálkoztunk ezen a vallomáson.
A ház ura legény-ember volt, s javakoru, harmincötéves legfeljebb, vagy tán annyi se. Az ilyen duzzadt arcú, nehéz testű emberek kora meghatározhatatlan. De jómódú volt. A háza megért negyedmilliót. Egyéb vagyona is lehetett. Közelről én nem ismertem, de úgy látásra éppen nem mondtam volna, hogy magaunt ember. Rendes úri ruhában járt, csak épp hogy ujjnyi vastag aranyláncot viselt és sok gyürüt. Abból látszott, hogy nem úri eredet.
Dehát az amugy is kiötlött rajta: ahogy a tavaszi bérnegyedkor kihordatta egy szegény cukorka-árusnak a butorait az utcára, feleségével, négy gyerekével, - úri ember olyat nem cselekszik.
- Megunta az életét? - dünnyögte Szűcspál, - hiszen nem is élt.
- Vagyhogy nagyon is élt, - feleltem. Az emberi test nem szesztartálynak van berendezve.
- Nem igen ivott ez. Inkább tán unatkozott: mindig társaságot keresett, mint a cigányok meg a gyerekek.
- Meg a nők.
Az ügyvédné rosszalón pillantott reám, s bekacsázott, azaz belibázott vissza a lakásába. Vele nem voltam szóbeli ismerős, csak épp hogy a lépcsőn köszöntem neki, ahogy egy házban lakók szoktak egymásnak. S magamban csodálkoztam, hogy hogy a manóba került ez a másfél mázsás zongora ahhoz a sovány székely furulyához.
Szűcspál cigarettát vont elő s rágyujtott:
- Nem volna kedve egy kis sétára? A városligetbe.
- Bizony jó lesz. Most már úgy se tudnám folytatni a munkámat. De ön, ügyvéd úr, mire öltözött ilyen korán?
- Sétára.
- Szokott?
- Bár szoktam volna. Dehát lehet-e itt a fővárosban? Falun, tanyán, a reggeli órák a legszebbek. A levegő harmatban tisztult, fűtől, fától balzsamos. A nap első sugarai is aranyosabban ragyognak elő a keleti felhők közül. Itt Pesten... mit látok itt Pesten, reggel? Szemetes kocsikat. A feleségem ma utazik a Tátrába a két gyerekkel.
- Hát akkor azért keltek fel.
- Nem én, nem azért: ezen a napon mindig hajnalban kelek: ünnepem ez a nap, születésem napja.
- Gratulálok. Hányadik?
Az ügyvéd gondolkodott:
- Hányadik is?... Huszonegyedik.
Rábámultam:
- Huszonegyedik? Talán csak a féloldalát ünnepli?...
- Nem: ez a huszonegyedik. Mert nem a testi születésemet ünneplem én. Az nekem nem ünnepem. Az bizony már maholnap negyvenéves. Éshát nekem nem osztott olyan testet a Teremtő, hogy úgy örülhetnék neki, mint valami főnyereménynek. Az élet nem a testnek az élete. A test csak ház: ma itt lakom holnap amott lakok...
Beszélgetés közben lelépkedtünk a lépcsőn, s beültünk az ügyvéd autójába, amely a ház előtt várt már, - tehát oda volt rendelve. Röpített bennünket át az útczákon, amelyekben csakugyan szemetes-kocsira váró álmos cselédek voltak mindenfelé láthatók.
A ház gazdájáról beszélgettünk persze, hogy vajjon mért unta meg az életét?
- Nem élt, - ismételte az ügyvéd. Az ilyen emberek élete csakolyan mint az állaté. Az állat csak magának él: eszem-iszom, s azontul csak amennyire a hörcsög esze terjed. Az ilyen élet: állati élet emberi ruhában.
Aztán a háborura fordult a beszélgetésünk.
- Nekem iszonyú volt, - mondottam. A katonára már én úgy néztem, mint élő anakronizmusra. A történelemben is szégyenkező szemmel olvastam a háborukat: emberek voltak ezek? Mint ahogy csak a vadászpuska látása is szégyenkezést keltett bennem ezelőtt egy héttel is. Tessék: most le kell vennem a kalapomat a késsel is megtoldott puska előtt, s azt kell mondanom: - Hálistenek!
- Dehát mit tehetünk egyebet, - felelte vállát vonva.
- Mit? Hát azon a költségen, amelyben ez az európai háború került, körül lehetett volna falazni az egész Szerbiát, és ráírni a kapujára: Fegyház.
A fejét rázta:
- A háboru időnkint kell. A háboru épp oly szükséges valami, mint a zivatar. Akármennyi a zivatar romboIása, utána erősebb, dúsabb, tisztább a tenyészet. Minden megujhodik, ujra születik. A természet tűzben és vízben születik ujra. Az emberiség vérben és könnyben.
Kidobta az autóból a cigarettáját, s elmosolyodott:
- Az egyes ember is így születik újra meg újra, hol vérben, hol könnyben. Ahányszor sírunk, a lelkünk utána tisztább, nemesebb, jobban megértjük és megbecsüljük egymást és az életet.
A Ligetbe érkeztünk.
A kelő nap szürke világossága akkor bontakozott elő a kőbányai fellegek között. Lombok és füvek hamvasak voltak a harmattól. A Nyugati pályaudvarról odahangzott a hajnali első vonat füttye.
Kiszálltunk az autóból és sétáltunk.
- Hát az micsoda születés, amit ön ma ünnepel, kedves ügyvéd uram!
Az ügyvéd megállt, és a fák közé nézett, - hallgatásra intett.
A bokrok között, a gyepen egy fehérszakálú csavargó hevert. Aludt. Koldustarisznya volt a feje alatt. A kalapja az arcán.
- Találunk ilyet többet is - mondotta halkan az ügyvéd. Így nyáron a Városliget hajléktalanok menedékhelye. Ámbár lehet, hogy télen is. Télen még sohse gondoltam rá, hogy ki jöjjek.
Megint megállt és nézett.
Egy spirea-bokor alól bozontos szakálú csavargó tápászkodott fel. Mezítláb volt és foltos-rongyos-ruhában, amely valamikor fekete lehetett. A nadrágja egy szakadt helyén a combja meztelenje világoslott elő. A feje tetején tenyérnyi kopaszság.
Sohse láttam ennyire rongyos embert. Hol jár az ilyen nappalonkint?
Az ügyvéd megállt.
A rongyos ember gyanakodva és mordul nézett reá.
Az ügyvéd megszólította:
- Micsoda maga barátom?
- Mi gondja rá az úrnak? - felelte kedvetlenül a csavargó.
A bokor tulsó felén egy másik rongy fészek emelkedett föl. Fiatal halványképű ember és dagadt lábu. Álmos szemmel bámult reánk.
Az ügyvéd annak is szólott:
- Hát maga micsoda?
A legény fölvette a kalapját a fűről, és hozzánk sántikált:
- Néptanító vagyok, könyörgöm: nincs állásom.
- Hol az oklevele?
- Elvesztettem, csókolom kezét...
S a kalapját kérőn nyujtotta felénk.
Az ügyvéd elfordult.
Csak én vetettem a kalapjába valami aprópénzt.
S magamban csodálkoztam, hogy nem adakozik.
Ismertem már más jómóduakat is, akik sohse adtak alamizsnát a koldusnak. Szűcspálról nem véltem volna. Igaz, hogy közelről nem ismertem, a lakásán se fordultam meg, csak épp hogy ő is lent szokott reggelizni a kávéházban, s mivelhogy egy házban egyemeleten lakunk, szót is váltunk néha, illő nyájassággal. De az csakugyan szemembe ötlött, hogy az órája acélból való, fekete-zománcos acélból. Az ügyvédek, orvosok, papok, nem tudom miért, de aranyórával járnak. A feleségén is felötlött egyszer, hogy a karján olcsófajta korall-karperecet visel. Rövidujjú blúz volt akkor rajta, könyékig érő, s kövér karjának a fehérsége odavonta a tekintetemet. A kisleányát kisérte a lépcsőig. Iskolába ment a leányka a cseléddel. Csillogó szemű kis kanári madár. A nyakán annak is csak vékony bársonyszalag a disz. Tehát fösvények. De hogy autóra költ valaki, koldusnak meg egy fillért se vet, ez már kissé amerikás!
Egy fenyőfa mellett megint találtunk egy hajléktalanra. Térden állt a fűben, és összemarokkal szedte a harmatot. Oly buzgón mosdott, hogy meg se látott bennünket.
Az ügyvéd ismét megállt: nézte.
Furcsáltam, hogy annyira érdeklődik a gyepen hálók iránt. Csak nem volt talán detektív valaha?
Állt.
Nézett.
A csavargó, tizenkilenc-húsz éves forma sápadt fiú, megtörülközött a zsebkendőjében, és a ruháját veregette, vonogatta. Bizony gyűrött volt a ruhája, és tarka a ráragadt falevelektől. A bal cipőjéből kivolt a sarka meztelenje, de azért megtörölgette egy marok fűvel a cipőjét is. Hogy ekközben meglátott bennünket, meglepődve nézett reánk. De a kalapjáért nem nyúlt.
- Micsoda maga? - kérdezte az ügyvéd.
- Szabó vagyok, - felelte pillogva a fiú, - úri szabó.
- Beteg?
- Nem, nem vagyok beteg.
- Miért: nem dolgozik?
- Nem kaptam eddig helyet. Két hete... tetszik tudni, igy kánikulában... rosszkor gyüttem. Aztán a ruhámból is kiszakadok már...
S búsan nézett a cipőjére, amelynek az oldalán kivöröslött a lába.
- Honnan jött?
- Baranyábul.
- Vasuton?
- Gyalog.
- Minek jött el onnan?
- Mert ott se volt munka. Azt gondoltam, hogy itt kapok.
- Ésha ezután se fog kapni? Van pénze?
A fiú lesütötte a szemét:
- Nincs, - felelte halkan.
S ahogy ismét felnézett, a szeme nedves volt.
- Hát most mit csinál itt? - vallatta tovább az ügyvéd. A rendőrség hazatoloncolja.
A fiú búsan nézett maga elé:
- Ha még ma sem kapok munkát, vállalok akármit.
- Mit?
- Amit kapok. Ha méltóztatik talán szolgát keresni... Mindent vállalok.
Az ügyvéd a zsebébe nyúlt, és kivett egy vastag levélborítékot.
- Nézze barátom: itt van száz korona. Kölcsön. Nem én adom: Krisztus. Menjen külföldre vele. Tanulja ki a mesterségét. Azután jöjjön haza. Ha jómódba jut valamikor, el ne felejtse, hogy visszafizesse. Így ahogy én.
S a zsebébe nyomta a pénzt a hüledező fiúnak.
- Megbízás? - szólaltam meg, hogy tovább sétáltunk.
- Nem, - felelte Szűcspál, - a magam pénze. Azazhát mondjuk Krisztus pénze.
- Értem: valami fogadalom?
- Az.
- De mért nem adta ön annak az öreg koldusnak?
Szűcspál hümmentett:
- Oka van annak. Ez a pénz ugyanis nem csupán gazdátlan pénz, hanem, hogyis mondjam, olyannak adom, akin segítek vele. Azért is jöttem ki ma reggel, mert ezen a napon minden évben kijövök hajnalban. És adok száz koronát az egyik hajléktalannak, akinek talán a sorsa fordul meg rajta.
Az öreg koldus sorsa nem fordult volna meg. Az öreg ember nem vállalkozó kedvű, az már az élete útjának a vége felé jár. Mindegy neki, akár jó a kabátja, akár rongyos.
Annak a csavargónak, akit először megszólítottam, odaadtam volna, de az durván felelt. Az arcán, szemén láttam, hogy iszákos. Az, ami pénzt kap, pálinkára költi. Azon segíteni nem lehet. Az a másik, aki olyan alázatosan felelt, bizonyára gyakorlott kéregető. Néptanítónak hazudja magát, s hogy azért züllött el, mert elveszett az oklevele. Hiszen az oklevelet megkapná másolatban, éshát a néptanító, nem olvassuk-e az ujságban szinte mindennaposan, hogy kevés a néptanító? Dologkerülö, huncut.
De az, aki ott mosdott, bizonyára vesz magának ezen a pénzen ruhát, inget, tisztaságot, mesterségbeli tudásokat. És tíz-tizenöt év mulva találkozni fogok itt vele ennek a napnak hajnalán. Nem fogom megismerni, de talán látok majd egy jól öltözött urat, aki éppen így kérdezgeti a csavargókat, mint én:
- Micsoda maga? Ihol a Krisztus bankója.
Attól fogva én nem járok ki többé ezen a napon.
Mert hogy teljesen megértse, ezt az ügyet, én éppen igy háltam itt ennek a nyári napnak az éjszakáján, ezelőtt huszonegy évvel. Itt, itt: ezek között, egy bokorban, - amelyet sajnos azóta kivágtak. És ha aznap reggel nem virradok erre a száz koronára, ma már nem Szűcspál Antal volna a nevem, hanem por. Vagy ha életben maradok, talán én is olyan pálinkás tekintetű csavargó vagyok most, mint az a durva, ha ugyan nem ülnék valamelyik börtönben.
Hát bizony ezelőtt huszonegy évvel...
Arra jöttem fel Pestre, hogy itt végzem a jogot. Kolozsvárott kellett volna, mert odavaló vagyok, de nekem már akkor sem apám, sem anyám: a postás énhozzám soha nem lépett be. Arra gondoltam, hogy Pesten könnyebben megélek.
S egy lányka is vonzott, akit éveken át kísérgettem, de akivel soha se beszéltem.
Nem is gondoltam rá, hogy beszéljek vele. Mint ahogy a holdas nem beszél a holddal, pedig a lelke vele jár.
Pedigcsak egy közönséges vasutas konduktornak a leánya volt, s akkor mikor először láttam, még alig tíz éves.
Akkoriban persze csak a szememnek tetszett: érdekes kis filigrán csirke volt. Szőke és hunyori szemű. Keze, lába oly vékony, mintha nem is emberi test volna, hanem virágszál. Mindig kék ruhában járt, s egyenes volt, mint a gyertya.
Egyszer délután, - tizenkét éves lehetett akkor, - a kapuban állt. Tán az apját várta. Tavaszi nap sütött, szél fújt. S ahogy ott állt s a kezét a szeme fölé emelte, a szél úgy lengette a haját, mint valami selymes-zászlót. Akkor tetszett meg nekem szívembe-öröklőn, végzetesen.
Később már nem volt annyira szőke, de vékony maradt, nyúlánk és fehérbőrű. S nem is nézett már olyan kedves hunyorin: szemüveget viselt, cvikkert, s azon át nyugodt és nyílt volt a nézése. Az a cvikker oly igen illett neki, hogy engem szinte rázott a szerelem, ha ránézhettem.
De mondom, nem igen néztem én, csak ha úgy nézhettem, hogy nem ügyelt rám. Ha szembe jött velem az útcán, átmentem az útca tulsó felére. Ha szólt volna hozzám, elfutottam volna, vagy elsűlyedtem volna a föld alá.
Dehát miért?
Azért mert rossz volt a ruhám, ordináré, kopott.
Nem tudom ismeri-e ön azt a kedvetlenséget, amit a kopott ruhával ölt magára mindennap a fiatal ember. Nem a milliomos, aki megveti a világot, az járhat avult ruhában. A fiatalemberről szólok, aki azt a korát éli, amelyikben maga a természet öltözteti az embert, mint ahogy a növényt öltözteti a virágzása korában színekbe, pompába. Az ember virágzásának a kora a tizennyolcadik évtől néhány év. Mikor örök májusnak érzi az életet. Mikor egy-egy muskátlis ablak érdekesebb neki a párisi világkiállításnál. Mikor egy leány mosolygása nagyobb ügy az indiai kérdésnél. Szóval: mikor csak egy uj nyakkendő is ünnep: öröm és boldogság. Egy uj kalap, uj czipő, uj ruha, olyan izgalom, hogy lehetetlen vele a falak közt maradni, mint ahogy a pillangónak lehetetlen a kőfal-zugban maradnia, mikor fölölti a pompás szép szárnyait.
Hát én abban a koromban, mikor minden fiatal röpköd és csapong, s örül az életnek, én kopott ruhában jártam, és a homályt kerestem, mint a pinceféreg. Szégyenkeztem a társaim előtt. Bujtam a lányok elől. Nyomorultnak, hitványnak, értéktelennek éreztem magamat. Mintha nem is volnék ember. Mintha a földtekén nem annyi jussal járnék, mint más. Mintha a levegőt és napfényt is csak tévedésből kapnám.
Nohát már most képzelje el: milyen napon volt az nekem, mikor a két évig gyűjtött krajcárokból megvehettem az első szép fekete-ruhát. Mikor először feszítettem ki a mellemet, először mertem a szemébe nézni a leánynépnek. S még arra is gondolhattam, hogy az érettségi után eladhatom a könyveimet, jegyzeteimet, s azoknak az árából egy köznapi rendes ruhát is vehetek, olcsó nyári ruhát, de divatos szabásut.
S vettem is.
Csak harminc koronás ruha volt, fehérsávos, könnyű, kék lüszter. Akárcsak selyem ruha volt volna. Akkor volt életemben először sárgacipőm is, és elegáns szalmakalapom, regattanyakkendőm.
Az érettségi bizonyítványomnak nem örültem annyira. Az érettségi bizonyitvány csak egy másik ajtót jelentett, de a ruha, a két szép uj ruha, az maga az élet volt! A szabadság! Dicsőség! Üdvösség!
Minden órában megnéztem magamat a tükörben. Minden olyan kirakat előtt megálltam, amelyiknek vagy a belseje tükrözött, vagy a fekete üveg cégtáblája. Hangosan és foghegyről mondtam a szervuszt a pajtásaimnak, s minden harmadik lépésnél a cipőmre pillantottam, a szép sárga cipőmre, a selyem cipőfűzőre. Még az árnyékom is csoda volt aznap és gyönyörűség.
Nohát ha tűz égett volna aznap a kályhában, beledobtam volna az elviselt ruhámat, - annyira gyűlöltem azt a ruhát. Hitvány muszkavászon ruha volt, s úgy állt rajtam, mint a nyírfakéreg. Vásáron vette szegény boldogult édesanyám még hatodik osztályos koromban. Különbre nem telt neki. Mert csak napszámos asszony volt az áldott: mosni, surolni járt. Betegen is. Meg is halt azon az őszön, mikor azt a komisz ruhát vette, - a város temettette el a kórházból.
Hát abban a komisz ruhában jártam én harmadfél éven által. A hetedik, nyolcadik osztályba is. Télen is. Egy szíjjártónak meg egy kéményseprőnek a gyerekét tanítottam összesen nyolc forintért havonként. Abból kellett megélnem, könyvet vennem, mosatnom, világítót fizetnem. Ruhára nem telt. Pedighát nem egyszer néztem aggódva, hogyan feslik, málik. A nyolcadikban már meg is rövidült, elszűkült rajtam. Nohát mikor végre levethettem, rátoptam és kétfelé repítettem. A kabátot is, nadrágot is. Ugy dobtam félre a sarokba.
Persze az uj ruhámban az volt az első gondolatom, hogy bemutatkozok Juliskának. Hónapok óta nem láttam. Már rég elkészültem rá, hogy hogyan mutatkozok be:
- Szűcspál Antal a nevem kisaszszony: örülnék, ha az ismerősei közé számítana...
Konduktornak a lánya végre is szerencséjének érezheti, ha érettségizett fiatalember közeledik hozzá.
S indultam...
Akárcsak a mennyországba indulnék.
Csak künn az útcán szállott meg némi aggodalom, hogy hátha mióta nem láttam, van már valakije?
Órákig kóvályogtam a ház előtt, az oly igen ismert ház előtt, Kolozsvár azon egyetlen háza előtt, amelyikben angyal lakik.
Kóvályogtam.
Hátha kijön?
Ha másodmagával jön ki...
Végre egy kisgyereket szólítottam meg a kapuban:
- Itt lakol te?
- Itt.
- Ösmered-e Papp Juliska kisaszszonyt?
- Konduktoréknál?
- Őnáluk.
- Iszen elkőtözködtek.
- Elköltözködtek?
- El.
- Hova?
- Pestre.
Hát persze: április végén láttam utoljára. Mentem is akkor utána a Krizbai-útcán, Pap-útcán, Lázár-útcán, Csertörő-útcán. Akkor is kék ruhában volt, s nyúlánk szép termete szinte lengett a kövezeten. Tudtam hova megy: egy sárga földszintesházba, amelynek kapuja fölé egy cukorpapírosból kivágott formátlan cipő van kiszögezve. Varróiskola van ott. Minden délután odamegy két órakor, s hétkor tér haza. Azt gondoltam: soha nem látta, hogy járok utána. Később aztán megtudtam, hogy mindig látta. A manó tudja hogyan? - sohse pillantott hátra.
Hát persze nekem egyszerre Budapestre fordult minden gondolatom. Mért ne tanulnék én Pesten tovább? Ott engem nem ismer senki hernyónak, s ott több a pénzes ember, több a kenyér. Éppen Pest való nekem!
És csodálkoztam, hogy ez a bölcs gondolat előbb meg nem villant a fejemben.
A lüszter ruhámat nagy lapos skatulyába pakolták. Azt a skatulyát legott kineveztem koffernek.
Akkoriban még nyolc koronán utazhattunk Kolozsvárról Pestre. Mindenemet eladtam, még a bugyellárisomat is, csakhogy mentül több legyen a pénzem.
Ahogy berakom a skatulyába a fekete ruhámat, fehérneműmet, arra gondolok, hogy a vonat csak reggel ér Pestre: ej, de bolondot cselekedtem, hogy elszakítottam a munkásvászon ruhát. Fölvehettem volna mégegyszer: éjszakára. Az ujruhám nem gyűrődött volna.
Aztán arra gondoltam, hogy éjjel sötét van: fölvehetem én alvásra szakadtan is.
Mégishát nagyjából összeférceltem fehér cérnával.
Délután hat óra tájban indultam. Persze nem a gyorsvonaton, s nem az első osztályon. Affelől is bizonyos voltam, hogy Pesten nem borul a nyakamba senki, mikor kiszállok. A pénzem tizennégy korona volt. Mégis azon a vonaton nem ült büszkébb és vidámabb utazó.
Egy érettségi bizonyitványnyal, meg két öltözet elegáns ruhával meg lehet hódítani az egész világot!
Csak éppen hogy az utasok válogatlansága zavart: oláhok ültek be a kocsimba az indulás előtt való percekben és hagymaszagot illatoztak.
- A fenébe is: hiszen nem lehet rezedaszaguk!
Fogtam a kofferemet s mentem másik kocsiba: oda meg vásáros zsidók ültek be Hunyadon.
- Csak nem hallgatom azt a sok adás-vevést Pestig.
A harmadik kocsiba vándoroltam, ott meg egy csecsemőgyerek sivalkodott. S az anya épp akkor vizsgálta, hogy miért?
Több kocsi nem volt, hát egyebet se tettem, csak ide-oda vándoroltam a három kocsiban: hol találhatnék egy padot, amelyiken aludhatnék majd valamicskét Pestig?
Némi örömmel tapasztaltam, hogy az utasok fogynak. Nagyváradon már csak egy beteg öregasszony maradt az egyik kocsiban, köszvényes forma, s a kísérője egy másik öregasszony. Azok már akkor ledőltek a batyujokra és szenderegtek.
- No hálistennek!
Előbontottam a skatulyámat:
- No rongyom: hát még egyszer rámkerülsz!
A rajtamvolt lüsztert levetettem és gondosan összehajtogattam. Föltettem a skatulyám fölé. Rá a kalapomat, galléromat, nyakkendőmet.
Felöltöm a rongyot, s végignyujtózkodok a padon. De szokatlan volt a pad: vánkos is hiányzott, takaró is. Felsőkabátom nem volt, hogy azzal takarózhattam volna. Szóval: nem tudtam elaludni.
Az igaz, hogy az is igen foglalkoztatott: találok-e olcsó szállást? Megtalálom-e hol lakik Konduktor Juliska?
Hogyne találnám meg: megkérdezem az állomáson.
Micsoda öröm lesz, ha meglátom az útcán! A kolozsvári tündért a pesti útcán!
S ő is hogy elbámul!
Mert hiszen látásból ismer. De a szép uj ruhámban aligha fog egyszerre rámismerni.
Ugy egy óra felé egy kövér zsidó asszony cepelkedett be a kocsiba két fiucskával. Mingyárt le is fektette őket.
- Így Dolfi, úgy Makszi.
Maga is ásítozott. Levette a kalapját és fölhelyezte kofferja fölé. A cipőjét is lehuzta, és a pad alá tette.
Körülvakaródzott, aztán a sarokba dőlt.
Ejnye, - gondoltam, - én is levetem a cipőmet: könnyebb aludni, meg nem is piszkolódik a fénye.
S tovább álmodoztam Juliskáról. Hogy mingyárt az útcán szóljak-e neki? Vagyhogy ott nézzek lakást, ahol ő lakik? Hátha épp náluk hirdet a cédula kiadó lakást?
Már csak az ellenőr zavart meg: a jegyemet kérte. Föl kellett kelnem, kivennem a lüszter ruhám zsebéből. Aztán ismét lehunyhattam a szemet.
Egyszercsak arra nyílik a szemem, hogy idegen hangok beszélgetnek a tehenek áráról. És hogy igen világos van. A kocsiban sokan ülnek: vasuti munkásfélék. Pipáznak, köpködnek, beszélgetnek.
A vonat áll.
- Hol vagyunk? - kérdeztem álmosan egy szemben ülő kocsisféle embertől.
- Szolnokon.
No fene kellemetlen itt ezek előtt öltözködnöm át. Minek néznek ezek ebben a lógóulju rongy kabátban? Kétfelé kívánkozó rongy nadrágban? De most már mindegy.
Nyujtózkodok a pad alá a cipőmért. Nem akad bele a kezem.
Lehajolok: nincs!
Nincs!... Nincs!... Nincs!...
Ijedten nézek a fejem fölé: egy zsíros vászontarisznya gubbaszkodik csak ott, s a tarisznyából egy vas-serpenyőnek a nyele áll ki.
- Kié ez a tarisznya?
- Az enyém, - mondja a kocsisforma. Odatettem, mert itt mán nem fér.
- Hát az én holmimat hova tette?
- Én?
- Maga hát! Itt volt a ruhám, kalapom!
Az ember a fejét rázza.
- Én most szálltam be: nem láttam ott semmit.
Rémülten nézek szét: az én holmim sehol! Se padok fölött, se padok alatt! A velem utazottakból csak a beteg öregasszonyt látom. Meg a kísérőjét. Fennülnek már és meggyet esznek.
- Nem látták: ki vitte el a holmimat?
A két öregasszony rámcsodálkozik!
- Nem. Megfordult itt azóta tíz utas is: bizony nem vigyáztuk.
Állok, mintha mennykő csapott volna le mellettem.
Már akkor az egész kocsi engem nézett.
- Istenfáját, - mondja egy fiatal legény, - alighanem az a pék-forma vitte el, aki innen kiszállt. Mert annál láttam én egypár sárga cipőt, ahogy a hóna alatt vitte.
A vonat indul. Nekem se kell több: jaguár-ugrásokkal ki a kocsiból! Le a vonatról! - azon rongyosan, hajadon fővel, lyukas harisnyában. Rohanok, dühösen az állomásra. Futok körül az épületen: ugrálok korlátokat. Tekintgetek jobbra-balra.
- Egy péklegényt nem láttak-e? Sárgacipő volt a kezében! Sárgacipő!!!... Sááárga cccipőőő!
Nem látta senki.
Mégegyszer körülnyargalok, embereket taszítva, korlátokon átszökdelve, - hajadonfővel, harisnyában. Aztán ki az állomásról be a városba egydarabon. Meg vissza egy mellékutcába, amerre gondolom, hogy a tolvajom oldalog. A lábam csupa vér a kavicsoktól. A szemet mintha tűz-láng verné.
Egy rendőr már hatszor is kurjantott utánam:
- Megálljon!
Szaladt is egydarabig. Tudtam, hogy bolondnak gondol. Dehát ha megállok és magyarázgatok, a tolvaj azalatt tova múlik.
Jött azonban másik rendőr is: megragadtak.
- Kicsoda maga? Mért szaladgál?!
De én csak lihegtem.
Sokára bírtam annyira összeszedelődzködni, hogy töredezetten elmondhattam a bajomat.
Kételkedve hallgattak. Mégis viszszavittek az állomásra. Előszóllították a kapust:
- Szedett-e el jegyet egy péklegény-forma utastól, akinek sárga cipő vót a kezibe meg kék ruha meg papiroskatulya?
A kapus az orrahegyére bámult:
- Nem. Péklegény: nem. Sárga cipő: nem. Kék ruha: nem. Papiros skatulya csak egy kisasszonynál vót.
- Bizonyos?
- Bizonyos. Hát hogyne vóna bizonyos?
- Akkor hát, - mondja az állomásfőnök, - csak másik kocsiba ment át a tolvaj. Vagyhogy előbb leszállt: Szajolon vagy Alcsin. De nekem gyanus maga is barátom: azt mondja, most érettségizett. Hol a bizonyítványa?
S végignézett rajtam.
Az átkozott muszkavászon ruha!... amelynek kabátját, nadrágját csak a hitvány fércelés tartotta össze. Aztán se gallér rajtam, se nyakkendő. A harisnyám is lyukas...
Hiába magyaráztam, hogy a bizonyítványom benne volt a fekete kabátomnak a zsebében, s hogy ezt a rossz ruhát csak azért vettem fel, stb.
Csupa gyanakvó szem... Különösen egy cigányszemű nagy vasuti tiszt nézett rám gyilkosan, hogy szerettem volna pofon vágni!
Meg is szólalt:
- Mondja el az Éneisznek az első sorát.
Soha olyan fogcsikorgatással, olyan férfiatlanul, könnyes szemmel nem szavalták még ezt a mondatot:
Arma virumque cano...
- Elmondjam az egészet? Homéroszt is elmondjam? Talán Tibulluszt és Katulluszt elengedi?
- Bocsánat, - mondta megváltozott szemmel, - bocsánatot kérek.
A vasuti jegy szerencsémre nálam volt: azt tanácsolták, hogy utazzak a legközelebbi vonattal tovább Pestre, és jelentkezzek ott a rendőrségen. A tolvajom vélhetőleg szintén Pestre utazik. Ha csakugyan pék, Nagyváradtól Pestig pékműhely nincs másutt, csak Szolnokon. A rendőr ügyelni fog, hogy ezekben a napokban fogad-e fel a szolnoki pék új legényt. Ha fogad, mingyárt megvizsgálják: van-e kék lüszter ruhája és redengótja? - értesíteni fognak róla. De a pék vélhetőleg Pestre utazik. Ha le szállt volna útközben, a másik vonattal odamegy: vagy a rendőrség elcsípi vagy én megismerem rajta a ruhámat.
A cigányszemű vasuti tiszt behívott a szobájába, s egypár cipőt kotort elő bottal az ágya alól, - ha elfogadom.
A cipő óriási volt és rossz, mégis megmentett attól, hogy mezítláb szálljak le Pesten. Gallért is adott akkorát, hogy úgy lógott benne a fejem, mint harangban az ütő. Kalapot már nem tudott adni, mert csak egy aranyzsinóros vasuti csákója volt heverő, - azt nem tehettem a fejemre. Hanem szerzett egy gyűrött sportsapkát, fehér vászonból valót, amely azonban rég elbúcsuzott a fehér színtől. Az állomásfőnök kisfiáé volt, csak épp a fejem búbját födte. Mégishát legyen a fejemen valami.
Így egy kis reménység gyulladt bennem.
A következő személyvonatot úgy vártam, mint a lesen lapuló tigris a zsákmányát. A rendőr is segített bejárnom. Hej, ha megfogom azt az atyafit, még ugy meg nem forgott ember két tenyér között, ahogy az megforog!
Jött a vonat.
A tolvajom nem ült rajta.
Hosszadalmas volna elmondanom, hogyan hányódtam én Pesten, a sportsapkában, a rongy-ruhában, az óriásicipőkben, krajcártalanul.
A rendőrségen elpanaszoltam a bajomat. Ott is gyanokodva néztek rám. Ott is szavaltattak velem Vergiliuszból, Homéroszból. Vallattak, hogy hol laktam utoljára? Kinél? Mikor jöttem el tőle? Azt a szívességet is megcselekedték, hogy helyet adtak éjszakára egy priccsen, igen vegyes társaságban, kívülről zárható ajtó mögött. Másnap délben aztán kegyesen elbocsátottak. Azt mondták, hogy mielőbb jelentsem be a lakásomat, s ők aztán, ha megfogják a péket, azonnal értesítenek.
Hát én mingyárt ott a rendőrség közelében elkezdtem a lakáskeresést. Persze végigcsodálkoznak rajtam s nincs lakás. Hosszan és keserűséggel magyarázom, hogy mi történt velem, dehát csak a fejöket rázzák. Egy özvegy asszonyság hitte el csak a történetemet, de legalább is tíz korona foglalót kért részvéte jeléül. S nekem tíz gombom se volt.
Két nap nem ettem semmit. Harmadnap a Ligetbe vetődtem és egy rothadt narancsot találtam ott a fűben: megettem héjastul. A kabátom ujján már akkor úgy meglazultak a fércek, hogy nappal már nem is mertem a városba menni: mindenki utánam tekintett.
Ma se tudom hogyan éltem én ott valami két héten át? Csak arra emlékszem, hogy a Ligetben és a Liget tájékán tartózkodtam, s hogy olykor csavargók szólítottak meg:
- Honnan pajtás?
Nem feleltem persze. De bőszült voltam én mindenre. Különösen az aranyláncos, aranygyűrűs emberek és asszonyok voltak azok, akiket szinte vérbenforgó szemmel szemléltem. Egyetlen olyan láncszemecske megválthatna minden nyomoruságtól!
S vádoltam magamban minden aranycifrával járót, hogy a szívtelenségnek a bizonyítványait viseli. Amíg ínség van a földön, az ördög az ékszerész-kirakatok mögül vigyorgott az emberiségre:
- Isten gyermekei? hahhaha?...
Milyen különös, hogy az a gyémántszem a kirakatban annyira hasonlít arra a könnycsepre, amely az éhező ember szemében csillog!
Vajjon aki leolvassa az ékszerész asztalára az ezreseket egy-egy gyémántszemért, látta-e valaha Krisztust?
Ő azt felelné:
- Hogyne láttam volna!
Látta ám, de csak mint az útfélen legelő tehén, mikor a füvet szakítva, fölpillant a keresztfára is.
Mikor már talán huszadikszor háltam idekint a Ligetben, ahogy egy hajnalban fölérzek a hidegre. Nyitom a szememet és fölülök.
Esső után való éjszaka volt az. A föld nedves, az avar nyirkos, rothadt szagu. A csontjaimba is mintha az a nyirkos hideg állt volna bele: mintha nedves földben hetek óta rothadó holttest volnék, s a hátam gerince abban az órában kezdené a szerteoszlást.
Reszkettem.
Fölnézek az égre: jön-e mára melegítő napfény?
Dehogy jön! Még alig pirkadt. S az ég is mintha szürke rongygyal volna tele aggatva. Még az ég is csupa rongy! Ég és föld csupa rongy! Inség és nyomoruság az egész világmindenség!
- Istenem, ha lelátsz onnan a felhőrongyok mögül, csak legalább egy sugarát hagyd meg bennem a reménységnek!
A hajnali első vonat hideg füttyögése hangzott át a fákon, olyan volt, mintha az is gúnyfütty volna a fohászkodásomra.
Ültem mint Jób a szemétdombján. De még annál is gyászosabban. Mert az a szentföldi szemétdomb legalább meleg volt. S az én helyzetem még csak nem is domb, hanem olyan vagyok, mint a verembe esett állat, amely hetek óta mászkál, kapaszkodik, erőlködik, s egyre visszahull.
Keserves szemmel nézek körül. Csupa könny körülöttem még a fű is, ahogy a harmat megszállta.
Ahogy a kezemen támaszkodok, valami keményet érzek, s nem kő, se nem fa.
Nézem: hát valami nyél. Csontból van és fakó. Kiáll a földből.
Kivonom.
Hát egy rozsdás kés jön ki vele, evőkés. Valaki ott uzsonnázott, talán a tavaszon, talán tavaly, - beleszúrta a földbe, ottfeledte.
Már akkor csupa szenny és csupa rongy volt rajtam a ruha. Cipőm se volt, eladtam két hatoson a Teleki-téren. Tiz nap tengődtem azon a két hatoson. Aztán már nem tudom, megint min éltem? Kikóboroltam a bolgár kertekben, s kikapartam a krumplit a földből: megettem azon nyersen. Egyszer kalarábét is sikerült lopnom, de akkor meghajszoltak. Megint visszahuzódtam a Ligetbe, s a Ribes aurea bogyóit kerestem. Ettem faleveleket is meg fűgyökereket. Csak csont meg bőr voltam már, s az elmém már az éhkábulattól csak mint az állaté.
Hát szemlélem a kést: el lehetne-e adni?
Nem, nem lehet eladni, a vasát már berágta a rozsda. A nyele se ér semmit. Egy fillért se adnak érte, egy fillért se.
S megint rádühödik a lelkem azokra, akiknek pénzük van, s akiknek fölösleges pénzük is van, s gyűrűkre, fülbevalókra, aranyláncokra költik.
Megint a kést nézem:
- Ölök vele! Ha most kerül elém egy aranyláncos embertárs, ezzel a késsel szúrom le! Aztán magamat!
S mintha csak az ördögnek imádkoztam volna ezzel a gondolattal: lépések hallatszanak, s előválik az útrahajló lombok közül egy úri ember.
Az út mellett volt az a bokor, amelyik alatt ültem.
Az ember jön.
Jődögél.
Lassan.
Sétáló lépésekkel.
Elegáns úri ember, puha fekete kalapban, fekete rövid hevlakban, amilyet frakk vagy szmoking fölé szokás venni. Kezében vastag nádbot, zöldszínű.
Nézem, ahogy a dühöngő őrült néz, mikor magába szorítja kis időre a viharát. A rozsdás kés a markomban a hátam mögött. Csak annyit fogok kérdezni ültömben:
- Hány az óra kérem?
S ha arra aranyórát von elő, vagy ha nem felel; vagy előcsillan a köpönyege alól valami arany...
Jön sétálva.
Szép barnaszakálú ember, negyvenhez közelebb, mint harminchoz. A kezén keztyű, hamvasszinü.
S ahogy jön, hol jobbra, hol balra fordítja a fejét, mintha keresne valamit. Meg is áll olykor, és néz befelé a bokrok közé.
A Liget csendes még. A távolban valahol, tán a Trieszti nőben fáradt muzsikaszó hallatszik, de csak a bőgő brummogása, olykor a pikula sivalkodása. Aztán egy fekete hintó is villan elő a fák közt, de csak lassu lépésben közeledik, mint mikor jártatják a lovakat.
A hintó persze csak fokozza a dühömet. Nem lehet másé, csak azé a hevlakkos gazemberé.
Hintó!
Másnak szalmafödele sincs, amely alá behuzódhatna, ennek a gazembernek hintaja van, drága, talán ezrekbe kerülő! No: a sírodba jösz! Rajtad boszulom meg az ínséges emberiség szenvedéseit!
Jön.
Nem is sejti... Hány az óra kérem? Négy? Nem négy, hanem utolsó! Ne kutya! Panaszkodj az Istennek! Utánnad mindgyárt én lépek, rád mutatok:
- Azok közül való, akik engem éhen döglesztettek!
- Jön.
Szürke-sávos nadrág van rajta, és gombos cipő a lábán, a járásán látszik, hogy parketten nőtt fel: ugy lépked olyan nyugodtan...
Mégis különös, hogy úgy szemlélődik...
Mikor már csak húsz lépésnyire van tőlem, arra villan a gondolatom, hogy talán rendőr?
Detektív?
Ő bizonyára előre ereszkedik polgári ruhába, mögötte meg rendőrök lappanganak.
Az ujjaim eltágulnak a késen. A rendőr más. A rendőrség nem vétett ellenem, sőt jóakarólag foglalkozott velem. Nem: rendőrt nem szúrok le.
S nézem.
Igen elegáns.
Mégse lehet rendőr.
A hintó az övé. Már látom a kocsist is, fekete-viaszrózsás cilinder. S a kocsis ötven lépés távolságból figyeli a gazdáját.
Nem, ez nem rendőr.
De már akkor előttem áll. S néz érdeklődéssel, mintha valami bokor alá került Rembrant kép volnék.
- Barátom, - szólalt meg, - magát keresem.
S hivón intett, méltóságos, kis mozdulattal.
Ez a szó: magát keresem, annyira meglepett, hogy szinte belerendültem. Tán valami főrangu rendőrtiszt? Megtalálták a tolvajomat!?
Fölkeltem és hozzáléptem olyan arccal, amilyennel Jákób nézhetett az égi lajtorjára.
- Engem? - rebegtem, - engem?
- Magát.
S elmosolyodott. Visszatekintett és hivón intett a kocsisának. Aztán belenyult a belső zsebébe és egy lepecsételt levelet vett elő.
- Itt ez a levél. Magának szól. Nem tévedek: magának szól.
Búcsut intett és föllépett a hintajába. Még onnan is köszönt, mosolyogva, barátságosan.
Csak bámulok a levélre. Vastag, puha. A borítékon nincs a nevem, semmi név sincs. De azt mondta: nekem szól, s a bizonyosságnak olyan hangján mondta, hogy nem kételkedhettem.
Nyitom, valami nagy jót sejtve. Hát csakugyan: egy csomó tízkoronás! S írás is egy kis fehér cédulán:


Születésem napja: hogy valaki örüljön neki, - helyettem.


A szemem könnybe lábadt. Valami üdvözítő melegség járta át a mellemet: hát van még ember a világon!
És az a könnycsepp, amely akkor a szememből kigördült... hát az a könnycsepp volt az, amelyikben én megszülettem.

Intett az autójának.
- Visszajön velem? vagy tovább sétál?
- Visszatérek. De kérem a történet így csonka: hiányzik belőle valami.
- Micsoda?
- A nyúlánk szép szőke leány: a Konduktor Juliska.
Az ügyvéd elmosolyodott:
- Hát iszen ismeri: a feleségem...