Kreskay Imrének (Alig serkentem fel...)
szerző: Ányos Pál
Alig serkentem fel álmos nyoszolámból,
Alig távozott el Morfeus szobámból,
Hogy ismét Muzsáim Pindusra ragadtak,
S egy forrás kut mellett szédelegni hagytak.
Természet reggeli töménnyét áldozta,
A levegő eget párázat futkozta,
Pándion szülöttye kiröpült fészkéből,
Hallom panaszait ágok rejtekéből.
Édes indulattal vigyáztam szavára,
Amidőn tekéntek kutomnak partyára,
Látom Calliopét egy könyvbe merülni
S olkor mosolgással ajakit derülni.
Nyughatatlan lépés ragadott hozzája,
S mihelt jönni látott, e szókra nyilt szája:
„Olvasd Erfortumnak nyájas poetáját,
Melly szépen rajzolja Blömörán mátkáját.”
Megbocsáss barátom, hogy kezembe vettem,
Mert a versszerzésnek vak tüzét érzettem,
De gondold el, miként reszkettek kezeim,
Midőn e versekbe akadtak szemeim:
„Ezen jámbor aggott élte zsengéjében
Bézárta magát egy barlang rejtekében,
Hogy igy kifejtőzvén világ karjaiból,
Részesüljön erkölcs édes javaiból.
Azaz: a sötétben, hogy ne szemlélhessen,
S mivel semmit sem tesz, rosszat ne tehessen.”
Nézd el, hova céloz furcsa verseivel,
Miként fertőzteti Pindust vétkeivel!
Kérlek: ki már uszol Pope mélségében
S gyönyörködöl esze elevenségében,
Fogd iró tolladat s állj ellent mérgének,
Böcsöt tehetsz magyar Muzsák seregének.