Kosztolányi és a nép
szerző: Bálint György
Nem volt proletáríró, nem is baloldali író; az osztályellentétekből lecsapódó világnézeti küzdelmektől távol állott. Mégis sok köze volt a proletariátushoz. Alig van ma igazán nagy író a polgári oldalon vagy a semlegesek csoportjában, akit valamilyen láthatatlan lelki szál ne fűzne a szegényekhez és kizsákmányoltakhoz: ha más nem, legalább a lelkiismeretfurdalás. Kosztolányi Dezső nagy író volt: az írói nagyságot nemcsak a kifejezés ereje teszi, hanem az érzékenység ereje is. Kosztolányi érzékenysége rendkívüli volt és sokirányú. Minden hatott rá, és minden érdekelte. Elsősorban természetesen önmaga érdekelte, mint korának számos polgáríróját. Befelé figyelt, de érzékeny idegrendszere közben meg-megrezdült a külső zajoktól. Aztán egyszerre elviselhetetlennek találta a külső zajforrást, és pályája delelőjén a társadalmi kérdésektől távol élő entellektüelek hirtelen rémületével ismerte fel, hogy a mai társadalom… Iszonyodva kiáltott fel: ez a felkiáltás volt az Édes Anna, a század egyik legszebb magyar regénye.
*
Kétségtelenül már régebben is érezte, hogy valami nincs rendjén a világgal, melyben él. A század elején kezdett írni, abban a korban, mikor a Budapesten dolgozó írók egyszerre felfedezték, hogy városban élnek. Nagy és merész felfedezés volt ez akkoriban. A hivatalos irodalmi illem nem tűrte, hogy az írók tudomásul vegyék környezetüket. Már régen Budapesten éltek, már régen kifejlődött a magyar ipari és finánckapitalizmus, már régen kialakultak a magyar polgári életformák: de az íróknak még mindig úgy kellett viselkedniük, mintha vidéken élnének, lehetőleg nemesi kúrián vagy – legrosszabb esetben – megyei hivatalban. A kisnemesi osztály ál-népies hangja volt kötelező: ezen a hangon tiltakozott a bomladozó „történelmi középosztály" feudális szelleme a feltörekedett polgárság és a nyomában feltörekvő városi proletariátus minden életmegnyilvánulása ellen. Proletár szellem és proletár hang ekkor még nemigen jelentkezett, a haladó szellemű polgárírók élcsapata akkor még, mintegy mellékesen, a proletárság irodalmi képviseletére is vállalkozott. A hivatalos irodalom és kritika a polgári hangot sem tűrte. Nem volt szabad a városról írni; különösen lírai költőnek. Kávéház nem fordulhatott elő versben, csak csárda. Becsületes költő nem cigarettázott, csak pipázott. A versek rímeiben villamos nem csilingelhetett, csak szekérnek volt szabad zörögnie. (De, természetesen, nem a szegényparaszt szekerének!)
Azután, szinte egyik napról a másikra, betört a nagyváros a magyar lírába. A versekben megjelent a korszerű Budapest, bel-és külterületeivel, társadalmi feszültségeivel, osztályválságaival. Jött Ady, és nyíltan, dacosan felfedezte az akkor még progresszív polgári entellektüel réteg szövetségesét, a proletariátust. Megszólaltatta a Proletár fiú versé-t, és a pesti éjszaka örömeibe feledkezett burzsoáziát éjféltájban hirtelen a kültelki tájra figyelmeztette, ahol most „álmodik a nyomor". Jött Babits, és harmóniára, szépségre, felszabadulásra vágyó lelke fellázadt a külvárosi környezet és élet embertelen szürkesége, piszka és reménytelen nyomottsága ellen.
Ó, távoli villany, száz régi est! –
rideg hátad mögött, Budapest!
Örömvölgy-utca, örömtelen:
szeszgyár, kis korcsma, köz-szerelem.
Kültelki házak udvarai,
hol nappal a korcs kintorna rí.
---
A gyár, a Ganz-gyár, ó Mária!
s a pesti lapos Kálvária!
Jött Kosztolányi, és érzékenysége felfogta a proletár szenvedést.
Ó én szeretem a bús pesti népet,
mely a Külső-Józsefvárosban tépett
ruhákba jár vasárnap délután
---
Sokszor úgy érzem, szinte-szinte vétek,
hogy csöndben élek, nem nézek felétek,
s az álmok lenge fodrát fodrozom.
---
Ki nézte meg, mit rejt szobájuk árnya?
Ki leste meg, van-e ágyukba párna?
Ki látta, hogy mi a bús, pesti nép?
Én láttam a munkást és lázra bújtott,
sápadt arcát, hogy rossz szivarra gyújtott,
én láttam a föld vérező szívét.
Bármerre mennék, ide visszatérnék,
bármerre szállnék, átkozott, szegény nép,
a gondodat kiáltaná a szám.
A lelkiismeret, a polgári entellektüelnek ez a nem mindig következetes, de őszinte szociális lelkiismerete időnként visszatér, és megzavarja az „álmok lenge fodrát". A Szegény kisgyermek panaszai-ban eszébe jutnak az igazi szegény kisgyermekek.
Ó, hányszor látlak mégis bennetek,
kis testvérkéim, rongyos gyermekek.
Deres kertekben, ablakom alatt,
ott lázadoztok ti ijesztve, némán,
kékzubbonyos, halálra-szánt csapat.
*
Azután ismét az álmok lenge fodra, nagyon sokáig – apróbb, múlóbb szociális örvényekkel. Míg végül, az ellenforradalom legsivárabb éveiben, az egykor progresszív polgári irodalom fagyos csöndjében egyszerre csak elhangzik az iszonyú feljajdulás, vádlóan nyers férfihangon: a nagy regény.
Természetes, hogy Kosztolányi ott érzi át a legmélyebben és a legőszintébben a proletárkérdést, a szociális kérdést, ahol polgári életében a legközvetlenebbül találkozik vele: azon a küszöbön, mely a cselédszobát a polgári előszobától elválasztja. Természetes, hogy minden emberi érzése elsősorban a cselédek sorsa ellen lázad fel, mert ez a legmegalázóbb, még a polgári erkölcs szerint is, és ez a legsivárabb, még a polgári esztétikai érzék szerint is. Kosztolányi az Édes Anná-ban hirtelen ráébred a cseléd, a magyar mindenes valódi helyzetére. A cseléd bent él a családban, és mégis kívüle él, részt vesz életében, és mégis ki van rekesztve: a cselédszoba a lakás gyarmata, a cseléd a család bennszülöttje. Nincs elég távol a család életétől, de nem is lehet hozzá közel. A belső szobákban, az „európai negyedben" csak akkor jelenhet meg, ha különböző szolgálatokat kell végeznie – de az ő szobája, a cselédszoba, mindig nyitva áll parancsolói előtt. A legsilányabbul fizetett üzemi munkás is hazamehet este, és magánéletet élhet – a cselédnek nincs otthona, nincs magánügye, nincs magánélete. Ő az örök kiszolgáló és az örök kiszolgáltatott. Szomorú átmenet a rabszolga és a bérmunkás között. Urai, bármilyen „jóindulatúak" is, nem veszik egész emberszámba. Ha elhatározzák, hogy „nem éreztetik vele" – akkor érzi talán a legélesebben, a legmegalázóbban.
Kosztolányi az Édes Anná-ban csodálatos erővel örökítette meg az „ideális cselédet", a naiv és odaadó falusi zsellérlányt, aki „felkerül" Budára, az úri házhoz, mindenesnek, nincsenek felforgató gondolatai – egyáltalában nem mer gondolkozni. Nem tesz egyebet, csak szolgál, minden erejével és becsületesen. Gazdái „jó" gazdák: nem verik, enni adnak neki, unokaöccsük pedig „demokratikus érzésében" a végsőkig is elmegy: a kis mindenes ágyáig. Aztán egyszerre váratlan és érthetetlen tragédia történik. Édes Anna, a legjobb mindenes, megöli gazdáit. A törvényszék előtt nem tudja megokolni tettét. Senki sem érti a borzalmas fordulatot, és az író egy szóval sem magyarázza. De az olvasó mégis megérti, kénytelen megérteni. Minden, ami a könyvben történik: az egész nyomott csend, az egész gépies álharmónia, ami a regényben végigvonul, csak ezt a szimbolikus bűntényt magyarázza, csak ennek az előzménye. Nem olvastam még ennél szűkszavúbb magyar regényt, ennél több balladai kihagyással – és sohasem olvastam még ennél természetesebbet, érthetőbbet. Főképpen pedig nem tapasztaltam még irodalmunkban – nem proletár, nem politizáló író részéről – ilyen spontán, kirobbanó rokonszenvet, sőt – ami sokkal több –, megértést az elnyomottak és megalázottak iránt. Nem akarok most ennek a könyvnek példátlanul szuggesztív művészi erejéről beszélni. E pillanatban csak emberi ereje, emberi szuggesztivitása tartozik ránk. Ez pedig olyan hatalmas, hogy Kosztolányit örökre a magyar munkásokhoz és szegényparasztokhoz fűzi.
*
Az Édes Anná-t nem követte hasonló szellemű alkotás Kosztolányi életművében. A társadalom kérdései módszeresen, tervszerűen sohasem érdekelték. Érzékenysége fordította időnként a szenvedők felé. Lehet, hogy ha pokoli szenvedésekkel járó betegségéből – valami csoda folytán – felépült volna, az átélt gyötrelmek mélyebben, szorosabban fűzték volna a társadalom meggyötörtjeihez. Mindez természetesen céltalan találgatás. Nem számolhatunk mással, mint amit a valóságban adott életművéből a megkínzottak ügyének. És ez, még töredék létére is, nagyon sok.
Forrás
szerkesztés- Lásd a vitalapot!