Korvin lelke
szerző: Krúdy Gyula
Korvin, egy felsővidéki kis nemesember egy karácsonyi estén búcsút mondott falujának, Zelegócznak, búcsút a barátoknak, a komáknak és minden ismerősöknek: kinyújtózkodott, és minden nagyobb feltűnés nélkül meghalt. Az ördög se hitte volna, hogy Korvinnak a dolga ezzel nincsen elintézve. Más rendes ember, ha egyszer elbúcsúzik az árnyékvilágtól, megnyugszik odakünn a temetőben, ahol Kosárka János őrködik a bazsalikumok és mályvák felett, amelyek májusban halottak sírjaiból elő szoktak búvni. Az asszonyok sírjaiból többnyire a mályvák, a férfiakéból széles levelű, sötétzöld burjánok, füzek, amelyeket senki sem ültetett, míg a gyermeksírhantokból mindenféle színes virágok - mint ez már a kis falusi temetőben szokásos, ahol az anyatermészet maga kertészkedik. Korvinról is nyilvánvaló volt, hogy májusra ecetfa vagy keserűlapu lesz, csak Korvin szerette volna megcsalni az emberiséget, amely a Hernád és a Selyem-patak között élt.
Elég bajt okozott már azzal, hogy éppen karácsony estéjén halt meg. Az emberek - mármint a komák és jó barátok - szeretnek ezen az estén gondtalanul poharazgatni, nyugodalmasan enni, míg ezen az estén Korvin mindenáron beleszólott a hangulatba.
- Tulajdonképpen mi baja volt? - vetették fel itt-ott a kérdést a kis falusi házakban.
- Ejnye, be kár, hogy nincs itt - mondták máshol. - Ilyenkor szokta elmondani a gyermekek és öregek mulattatására annak a karácsonyi estnek a történetét, amelyet egy falusi csárdában töltött egy komédiáscsalád társaságában.
Némelyeknek az jutott eszébe, hogy Korvin a kolbászt szerette, mások meg arról beszéltek, hogy mekkorát szokott nevetni a megboldogult.
- Derék, jókedvű ember volt; kár érte - szóltak a vélemények. - A nevetése megért egy kisebb uradalmat.
Korvin ezalatt mozdulatlanul feküdt otthon falusi házában, és még szinte a fülébe csengtek a szomszéd Rokoczy Gáspárnak a szavai:
- Ejnye, ejnye! Csak nem halsz meg új esztendő előtt? Éppen a nagy ünnepeken!...
Hiszen ha Korvin uramtól függött volna, nem is hagyta volna itt Zelegóczot e szép ünnepnapokban, midőn minden becsületes ember betegre eszi-issza magát e tájon. De nem tőle függött a kérdésnek eldöntése. Fél szemmel meglátta, hogyan kezdi nagy, deres fejét csóválgatni Rokoczy szomszéd - a bajusza nagyon furcsán mozgott, mintha a szél fújdogálná -, a rókával bélelt mentéjéből pedig egy vásott kendőt vett elő, amelyet a szeméhez nyomkodott. És hallotta is - vagy talán csak képzelte -, amikor Rokoczy krákogni kezdett, mintha új pálinkát ivott volna:
- Pistának vége van, szegénynek vége van.
A szomszéd szobából befutott az özvegy és az árván maradott gyerekek.
- Jaj, hiszen néz! - kiáltotta özvegy Korvinné, mert sokat veszekedtek az utolsó tíz esztendőben.
Rokoczy szomszéd erre a bütykös ujjaival lenyomkodta a Korvin szeme héjait.
- Nem néz ez már, szegény, de talán jobb is neki. Mindnyájunknak jobb, ha egyszer meghaltunk. Ott fenn a hegyoldalban semmi sem fáj többé szegény Pistának. Csak egy baj van! Meg van fagyva a föld. Káromkodnak majd a sírásók.
Az asszony letérdepelt a halott mellé, és buzgón kezdett imádkozni. Rokoczy uram egy darabig fedetlen fővel állott, de aztán az ima hosszú volt, lopva a fejébe nyomta újra vidrakucsmáját. A gyerekek - volt közöttük apró is - az ágy lábánál állottak, és eleinte nem tudták, hogy mi történt. Csak az anyjuk sivalkodására kezdtek el sírni-sírdogálni.
- Vajon miért sírnak ezek? - kérdezte magában Korvin István, és még mindig nem volt tökéletesen tisztában helyzetével. - Tán csak nem engem siratnak?
- Küldjek a doktorért? - kérdezte az asszony a szomszédot.
- Kidobott pénz - felelt a szomszéd, és kezével legyintett. - Láttam én már lovat, tehenet és embert eleget elhullani. Így hal meg mind, ahogyan Pista. Küldjön az asztalosért, szomszédasszony. Elég dolga lesz Krenkónak. Derék, jó kövér ember volt Pista. Ejnye, ejnye, délután még kártyázott is az ágyban. Csak csalni nem tudott már. De hát ki hitte volna?
A szomszéd később elköszönt, miután néhány szíverősítő pohárkát felhajtott egy palackból, amelyet a megboldogult odáig sohasem látott.
- Igyon maga is, Korvinné, most már mindegy.
Koccintottak az asztal felett, a halottat senki sem kínálta, az feküdt mozdulatlanul, mint halotthoz illik.
- Hát aztán melyik ruháját adjuk rá? - kérdezte az asszony az ajtóban Rokoczytól. - Talán az ünneplőt?
- Kár volna - felelt a szomszéd a bajszát törölgetve. - Együtt csináltattuk, azért kár volna. Elhordja a gyerek. Jó lesz valami ócskább is.
Az asszony sírva-ríva bólongatott.
- Igaza van, szomszéd úr. De hát egy nemesembernek mégiscsak illik jól felruházkodva lenni. Nemesember volt az én szegény jó uram. Leopoldtól, Leopold császártól való a nemesi levele.
- Nono - dünnyögött Rokoczy. - Emlegette ezt a Pista is.
Az asszony jajgatva folytatta:
- Most már csak az idő legyen jó a temetéshez, hogy Gánócról is eljöhessenek a rokonok. Ha ilyen hófúvásos marad az idő, senki se indul neki a nagy útnak, mert itt nem maradhatnak éjszakára. Kicsiny a házunk, pedig mindig mondtam Pistának, hogy építsük fel a hátulsó traktust; ki tudja, ki tudhassa? Aztán itt van ni, meghalt.
- Hát arról megint ő nem tehet! - felelt krákogva a szomszéd s kinyitotta a külső ajtót, és hópihével, zúzmarával telt meg a kis szoba. A halott szinte megrázkódott a hidegtől. A nyitott ajtón a házőrző komondor dugta be a fejét, és keservesen vonított.
Aztán csak látja a halott, hogy az asszony letérdepel megint az ágy mellé. Talán csak nem imádkozik tovább? Nem imádkozott, de csendesen sírdogált, és fél kezével a mellényt simogatta, amiben Korvin István uram feküdt. A mellényen volt a vastag ezüst óralánc, végében a kulcsos órával. Ezen nézte a nagybeteg, hogy mikor kell az orvosságot beszedni. Hát az asszony sírdogálás közben szépen levette a láncot meg az órát. Az óra még javában ketyegett, és az asszony a füléhez tartotta. Aztán tovább hullottak a könnyei, és a mellényt megint simogatta. A mellényben volt egy belső zseb, abban tartotta Korvin uram a bugyellárisát. Azt is csak kihúzogatta csendesen az asszony, és belenézett. A nagyobbik kislánya - "aki vele mindig egy követ fújt", mint az élő Korvin mondogatta - mellette állott, és kíváncsian a bugyellárisba pislogott.
- Talán kifutja belőle a temetés - mondta az anyja. - Vagy tán jobb is lesz, ha nem szólunk róla Laci bácsinak. Elég gazdag Laci bácsi.
A kisleány megértőleg bólingatott.
Az ágy alatt egy fiókban feküdtek a megboldogult pipái és egyéb szerei, amelyekre az élet folyamán szüksége volt. A pipákat sorban kirakosgatta az asszony.
- Egyet elteszünk Gyuricának, ha felnő, a többit elajándékozzuk. Ezt az agárfejűt talán éppen Rokoczy bácsinak adjuk. Meg a dohányt is. Ez a szivarszívó a Laci bácsié legyen. Hát ez az ócska biblia? Ez legyen Kosárkáé, a sírásóé.
Később magára hagyták a halottat, aki nem győzött eleget álmélkodni a látottakon és hallottakon. "Ugyan mi történhetett - kérdezgette magában -, hogy a szivarszívómat a vén gazember Laci bácsinak akarják adni?" De nem mozdulhatott fektében, és csak befelé káromkodott, mikor a féltékenyen őrzött tárgyak elvándoroltak az ágy fiókjából. Az özvegy kisírt szemmel visszatért, és utólagos szemlét tartott a szobában, nem felejtett-e el valamit. A sarokban talált egy százesztendős esernyőt. Hát magával vitte azt.
Most egy darabig csend volt a házban. A halott úgy hallotta, mintha a padláson, a feje felett jártak-keltek volna. Később egy csomó ócska ruhával tért vissza az asszony, és azt egy székre helyezte. A nagyobbik lánya (lehetett olyan tizenöt éves forma) mindig a nyomában járt, és annak magyarázta:
- Ebben esküdtünk apáddal.
A leány bólintott, és tetszettek neki a kabát üveggombjai.
Nemsokára megélénkült a ház. Innen is, amonnan is jöttek ismerősök, akik hangos szóval köszöntöttek be, bort ittak, és elismerő pillantást vetettek a halottra.
- Jobb szegénynek! - mondogatták egyértelműleg.
A többi között Krenkó, az asztalos, a sírásó társaságában a szobába lépett. Az asztalos fekete kabátban volt, mert éppen az ünnepi vacsora mellől kelt fel, és sokáig keresgélt, amíg egy sárga colstokot megtalált zsebében. Azzal megmérte a halottat, Kosárka, az elvadult képű sírásó csak a kezével integetett.
- Tudom, tudom, ha nem is mondja, Krenkó úr. Jó nagy sírt kell a ténsúrnak ásni. Reggeltől estig dolgozhatom, kutya kemény most odakünn a föld.
A szomszéd szobából az özvegy szíves hangja hallatszott:
- Egy kis szíverősítőt, Krenkó úr. Tessék parancsolni. Maga is, sírásó, tudom, hogy nehéz a maguk dolga, de nehezebb nekem. Én az egyetlen jó uramat veszítettem el. Az Isten áldja meg, Krenkó úr, jól csinálja meg azt a koporsót. Hogy még épségben legyen, amikor engem mellé fektetnek.
Az asztalos tüszkölt, nagyokat fújt és köhögött, és csupán másodpercekre hallgatott el, amely idő alatt, mint a halott azt kitalálhatta, a poharat a szájánál tartotta. A sírásó azonban folyton dörmögött, morgolódott, egyszer azt kérdezte, hogy mi az ördögnek neki a biblia, mikor a betűket sem ismeri? Amire egy hang, a vén gazember Laci bácsi hangja azt magyarázta neki, hogy az egészen helyénvaló lesz, hogyha ezentúl Kosárka János, miután a koporsót a sírba eresztette, és hónaljával az ásóra támaszkodik, és a pap utolsó mondókáját mondja, egy nyitott bibliát tart a kezében.
- Tetszik ez a halottaknak, meg azoknak, akik a halottak után maradtak - erősítette Laci bácsi.
- Hát akkor a sapkám melyik kezemben fogjam? - elégedetlenkedett Kosárka, de csakhamar nagyot hallgatott ő is egy hosszú korty folytán.
"Az én finom lenci borom" - gondolta magában a halott, és voltaképpen ekkor lett mérges először.
Még néhány hosszú korty következett, és Laci bácsi - a vén gazember - a küszöbön megállott az asztalossal és a sírásóval. A Laci bácsi arca vörös volt már a sok italtól, és a sapka féloldalt állott fején. Fontoskodva fordult az asztaloshoz:
- Jól megmérte, Krenkó uram?
- Egy méter hetven centi - felelt az asztalos.
Kosárka csúfolódva nevetett:
- Nekem nem kell mérték. Ismertem én a ténsurat. Az én szemem a legjobb mérték.
- Rendben van - zárta be a beszélgetést Laci bácsi, aki eddig mindössze annyiban törődött Korvin atyafiával, hogy úton-útfélen szidalmazta. - Maguk derék emberek. Gondját viseljék szegény öcsémnek, aki, íme látják, meghalt...
Később még a kántor is "átugrott" egy szóra, és a mély borízű hang csak nagy szünetelések múltán hangzott fel-fel a szomszédban. "Az én jó lenci borom" - nyögött a halott. A kántor bedugta kótyagos fejét, és olyan csodálkozva rázogatta azt a halott láttára, mintha először látna halottat.
- Milyen derék ember, még halottaiban is! - mondta, és visszasompolygott a küszöbről, hogy jó darabig elhallgasson.
A halott már nyugodni szeretett volna, mikor egy vénasszony lépett a szobába, és egy széken nyugodtan elhelyezkedett, szemben Korvinnal. Lámpást állított az asztalra, és a halott megismerte, hogy a vénasszony senki más, mint Sári néni, a falucska halottvirrasztója.
Egy kis butykost állított maga mellé, és azt vizsgálgatta.
- Parasztoknál jobban megbecsülik az embert - dünnyögte magában. - Egy gyűszű bort adnak az éjszakára. Hej, csak úri halott ne volna a világon. Komisz nép az. Itt van ez is. Ténsúr volt, vagy mi a szösz. Aztán az ember szomjan vész mellette. Imádkozzék mellette az ördög. Én bizony a számat se nyitom ki. Aztán meg hogy én öltöztessem fel? Öltöztesse a manó.
A kortyok sebesen szaladtak lefelé a vénasszony torkán, aztán csak nekiállott felöltöztetni Korvin uramat.
- Be hajlékony a lábad, hé! - mondta, miközben a szűk magyar nadrágba bújtatta.
Majd a mentét húzta rá. Felültette a halottat, és az el sem dőlt.
- Kemény derekad volt, lelkem! - folytatta, és erősen visszalökte az ágyba.
Valami kenőcsöt vett elő, és azzal a haját bekente, majd megfésülte.
- Bezzeg feleségednek már nem kellesz. A vén Sári pederje tán ki a bajuszodat, te ördögfajzat! No, gyere, hadd pederjem ki.
Húzogatta, pedergette a halott bajuszát a nagyon vén asszony, és közben a bortól és éjszakázástól beködösült emlékein át valami furcsa emlék kezdett motozni a moha között, ami emlékezését betakarta. Mint mikor a megdermedt bogár kezd téli álmából ébredezni, ahogy mozgatni kezdi lábait, szárnyait, úgy bontakozott ki a vénasszony régen elfelejtett emléke.
- Nini, hiszen te vagy a Korvin Pista! - dünnyögte, megállva munkájában. - A szép Korvin Pista. Hát te haltál meg az este? Ejnye, be furcsa, hogy te haltál meg! Ejnye, no, hogy te is meghaltál! Egyszer valamikor - vagy talán kétszer is - ott kint vártalak a Hernád füzesében, mikor még az első uram élt. Hát mind meghaltok ti, férfiak?
Egy-két korty bor után még jobban emlékezett a halottvirrasztó vénasszony.
- Azt mondtad, nekem mindig, hogy Sárika, kedves Sárika, imádott Sárika. Fogtad a két kezem, mint valami kisasszonyét. Aztán mennyit hazudtál a fülembe!... Hej, ti férfiak, hogy mindig csak hazudozni tudtok! Csak egy mondana már igazat. Vénasszony vagyok, de igazat férfiszájból még nem hallottam. Hát te is meghaltál, derék Korvin Pista? Hát persze hogy meghaltál. A halálba veszekedett a feleséged. Hallgattál volna rám, ne vetted volna el. No, legyen szép a bajuszod odaát a másvilágon. Az öreg Sári jobban ápolt volna, az a vén Sári, de aztán már nem kellettem neked.
A vénasszony tett-vett a halott körül, mintha a gyermeke lett volna, úgy dédelgette. Erőtlen karjaiban lett annyi erő, hogy a halott nehéz embert fölemelje, megforgassa, megigazgassa.
- Légy olyan szép, mint legénykorodban - dörmögte csendesen. - A régi szeretőd nem hagy csúnyán a másvilágra menni. No, nesze még ez a nyakkendő is.
A vénasszony babuskálta, dédelgette a ténsurat, mintha az még élne. Közben elfogyott a bor, s ezért szemrehányást tett.
- Bezzeg te nem sajnálnád a vén Sáritól a bort, mint az a fösvény feleséged.
De ekkor, akárcsak a színpadokon szokás, kopogtak az ajtón, és egy őszöreg ember lépett a szobába. Senki más, mint Hankó János, a helybeli harangozó, aki végezvén az éjféli misével, eljött segíteni a virrasztásban a feleségének.
- Kend az? - kérdezte Sári néni, és már sírdogált, mint a halottak virrasztásánál megszokta.
- Én magam - felelt a harangozó. - Hoztam egy kis borocskát a tisztelendő úrtól. Nem valami jó ember volt a téns, sohase láttuk a templomban.
- Hát kend tán valami jó ember - pattant fel Sári néni -, pedig kend örökké a templom körül van?
- Nono, Sári - csillapította az őszöreg ember -, nekem hivatalom van ott.
De Sári néni már csak elmondta, ami a szívén feküdt.
- Úgy nézze meg kend ezt az embert, a ténsurat, hogy ő volt a legszebb legény Zelegóczon. Szebb, mint kend meg minden fajtája...
A harangozó vállat vont.
- Csak egyszer harangozok neki - mormogta. - Rosszabb, mint egy paraszt.
- Hisz mindig mondtam - felelt Sári néni.
A vén harangozó leverte ruhájáról a havat. Derekas hóesés lehetett odakünn, hóval telt meg az egész szoba. Az ablak alatt hangos, vidám beszéd, távoli rikkantások hallatszottak: a falusi nép járt haza az éjféli miséről. Éppen a ház előtt kiáltotta túláradó szívvel valami legényféle:
- Sári, farsangban egymásé leszünk...
Aztán csend lett, olyan csend, hogy szinte hallani lehetett odakívül a hó szakadását.
- Alszik kend? - kérdezte Sári néni.
A vén harangozó egy sarokban elaludt, és őszöreg fejét lehajtotta.
A vénasszony merőn a falra nézett, és álomhoz készülődött maga is, amikor a halott felérzett, és csendesen megszólalt:
- Sári néni, a bundámat!
A vénasszony megrázta a fejét, mint aki valami rosszat látott félálomban. Hess, te rossz álom! Aludjunk tovább.
De a halott megint mondta:
- A bundámat, mert fázom.
Sári néni erre talpra állott. Elfehéredve és remegve állott a helyén, és a halott megint a bundáját kérte.
- János - kiáltotta Sári néni -, ébredj fel. A ténsúr a bundáját kéri...
Az őszöreg harangozó hanyatt-homlok rohant ki a szobából. Egy perc alatt talpon volt az egész ház. Rokoczy szomszédnak csak annyi ideje volt, hogy a sapkáját nyomja a fejébe. A tegnapi özvegy éles hangon beszélt a szomszéd szobában, és Laci bácsi káromkodott az ajtó előtt.
- Egy méter hetven centi! Ki az ördög fizeti most ezt?
A gyerekek hangosan sírtak, és a harangozó mindenáron a papért akart menni.
Nem mert senki a szobába lépni, és Sári néni a félhalott körül foglalatoskodva, dörmögve igazgatta a vánkost annak feje alatt.
- Csak nem csinálja ezt a szégyent a ténsúr? Aki egyszer meghalt, az halott. Miatyánk... Csak a lelke jött vissza! Szűz Mária... Segítsd örök nyugalomra.
Özvegy Korvinné hevesen beszélt odakünn:
- Ugye, megmondtam előre? Ez az ember képes még erre is! Laci bácsi, maga ismerte!
- Hetven centi! - mérgelődött Laci bácsi.
- Ne bolondozzon a ténsúr! - babuskálta Korvin Istvánt Sári néni. - Ugyan, hogy nem tud már egyszer, végtére megnyugodni? Elmúlt már minden. Az uram szépen kiharangozza. Jobb lesz odakünn, pihenjen meg. A bajszát is kipedertem.
A halott még mozdult néhányat, aztán véglegesen, csendesen meghalt.