Kora tavasz
A szél tovalebben
a puszta fasorba,
s titkot visz a csenden
az éjbe sodorva.
Amerre ma sírnak,
eltáncol a szellő
és balzsamos írnak
hajunkba lehell ő.
Lerázta az ákác
szirmát, ki se feslett,
hűtötte az ádáz
lázat, mi heves lett.
A puszta, a szűzi
allén tovaszárnyal,
az árnyakat űzi
és játszik az árnnyal.
Körötte az éji
rét illata repdes,
suttogva kiséri
s az éjszaka csendes.
Érinti lehével
a víg nevetőket,
bolyongja az éber
és puha mezőket.
A fuvola ajkán
sírt-rítt dala lágyan
és látta a halvány
alkonyt, bibor ágyban.
Szobánkba beszállva
halk dalt rebeg, édest,
ing-ring a homályba,
kioltva a mécsest.