Kont (Czuczor Gergely)
szerző: Czuczor Gergely
Oh Dráva, bús folyam, miért
Zúgnak hullámaid?
Oh tölgyes rengeteg, mitől
Recsegnek szálaid?
Reátok bosszuból az ég
Haragja szállt-e le?
Vagy a gyászos sötét elem
Buvában nyögdel-e?
Akár haragra gyúlt az ég,
Vagy gyász e förgeteg,
De sorsa szörnyü s rengető,
Kinek fején lebeg.
S a tölgyesben ki áll amott
Az Isten éjjelén,
Cikázva a villámlobok
Nagy pajzsa címerén?
Magasra nyúl fején fölül
A hosszú dárdaszál,
S mezéből oldva kebele
Viharnak tártan áll.
A törhetetlen lelkü Kont
Fölött üvölt az ég.
Apródja van mellette csak,
S a hősi büszkeség.
S amint a tölgy csikorogva zúg
S a záporár szakad,
Panaszra bús apródja nagy
Kesergve kifakad:
"Uram, vitéz, nem látod-e
Az égnek ostorát,
Hogy e vadonba bujdosál,
Elhagyva a hazát?
Bitangra hagytad mindened,
Árvák fiad, nejed.
Békét, vadássz, s nincsen tanyád,
Hová lehajtsd fejed!"
De Kont, merülve gondjai
Sötét ködébe áll,
Csak néha pajzsa rezgedez
Az éj villáminál.
"Uram, vitéz, a sors kemény
Sulyát nem retteged,
Mely ím fejedre háborít
Fagyasztó felleget?
Silányra vásott testeden
A fényes öltözet,
Jobbágyid legszegénye ha
Visel honn ily mezet."
De Kont, merűlve gondjai
Sötét ködébe áll,
Csak nyers kezében néha meg-
Rendűl a dárdaszál.
"Uram, vitéz, nagy Istenem
Nevére kérdelek,
Inség, nyomor küzd ellened,
Meddig dacolsz velek?
Napod borúlt, álomtalan
Virasztod éjedet,
S fáradtan ejti el nyilad
Naponnan étkedet"
Igy szól az apród, s arca bús
Könyűkben olvad el,
Mert mélyen elmerűlt ura
A szóra nem figyel.
Csak hogyha dörren a vihar,
S villáma fényt lövel,
Sohajtva lassan földagad
Az elbusúlt kebel.
S buvában mint merűlten áll
A büszke lelkü Kont,
Előtte nagy dörögve a
Cikázó tűz leront.
Bús lelke most eszmélve néz,
S a vész sugárinál
Kémlelgető tekintete
Kitárt keblén megáll.
És ott ragad figyelme, rá
Szakadnak könnyei,
S kiált: "Tekints alá reám,
Tekints le mennyei!
Lövelj még, s e sebekre sújtsd
A szörnyü lángözönt,
Mert akiért harcban vevém,
Reájok mérget önt.
Az átkok átka rontsa meg
Örökre lelkemet,
Ha a bitor Zsigmond előtt
Meghajtom térdemet."
De tompa hanggal a vihar
Nyugot felé vonúl,
Mosolyg a hold, s Kont elbusúl
Kimondhatatlanúl.
"Oh nem teremte hát az ég
E mellre mennykövet?
Fiú, jövel, takard be már
Az átkos sebhelyet."
S midőn odább odább vonúl
A vész s dörögve ront,
Buvába süllyedt el megint
A büszke lelkü Kont.