Kohányi Tihamér
| Kohányi Tihamér szerző: Gárdonyi Géza |
Az amerikai magyarságot mindig a nemzet elveszett részének tekintettük. Aki kiment Amerikába, annyi, mintha meghalt volna. De immáron annyira szaporodott az Amerikába veszett magyarság, hogy sokkalta több, mint amennyit Árpád vezetett ide Ázsiából.
Hüledezve olvastuk, hogy egy millió magyar él a földteke másik felén!
És íme, ezelőtt néhány évvel megindul egy zászló a magyar földről, s megyen át az Oceánon Amerikába.
─ Emlékeztek-e elszakadt magyarok erre a három színre?
Az idei tavaszon, hogy vészfelhők tornyosultak a haza egére, megjött a felelet:
─ Százötvenezer magyar áll készen arra, hogy átkeljen fegyverrel az Oceánon!
A történelem valamikor kutatni fogja, hogy ki volt az az ember, aki az Amerikában szerteszéjjel élő magyarságot egybebírta szedni. Aki az egybeszedett magyarság szívét visszafordította az ó-haza felé. Megkönnyítem a történelem dolgát, amidőn megemlítem nevét. Kohányi Tihamér. Régi sárosmegyei magyar családnak az ivadéka. Korán árvaságra jutott. Iskoláinak elvégeztével a jogi pályára készült. De mint a fészek madaraival szokott történni, ha korábban kiszállnak, hogysem a szárnyuk megerősödne, ő is tanácstalanul kezdte az életét. A cimborák irányították. A cimborák kártyáztak (Hol nem kártyáznak a cimborák?), ─ tehát ő is kártyázott. Elkártyázta eleinte a havi pénzét, azután az örökségét. Aztán a rokoni segítségeket. Aztán a szülői szeretetét. Végül minden hozzáfűzött bizalmat és reménységet.
A család már úgy gondolt reá, mint elveszett tagjára. Pénzt nem adtak többé neki. Ha említették olykor, bizony nem mosolyogtak a nevére.
Tihamér kártyázott tovább. Élni miből élt, maga se tudta. Néha bement a Függetlenséghez, Verhovay lapjához, vagy az Egyetértéshez, Csávolszky lapjához, és öszszeírt egynehány forintot. De sok hasznát ott se látták. Azt mondták róla:
─ Ennek az embernek két balkeze van. Huszonhatéves korában végre sok korholásra, biztatásra, meg hogy az anyjának valahára örömet okozzon, nekifogott, hogy az utolsó államvizsgát is maga mögé tegye. Aznap a család talán izgatottabb volt, mint ő.
─ Nohát Tihamér mégiscsak emberré válik.
─ A nevelőapja, nyugalmazott altábornagy, Budapestre utazott, és egy hotelben várta a vizsgálat végét. Délelőtt tíz órára volt az kitűzve.
Elmulik dél is, délután is. Tihamér nem jelentkezik. A nevelőapja elindul a keresésére. Az utcán találkozik vele.
Tihamér sápadt és dúlt arcú.
─ Te megbuktál, Tihamér!
Tihamér legyintett:
─ Rosszabb történt velem.
─ Micsoda?
─ Pofon ütöttem a vizsgáló-tanárt.
Azzal elmondja, hogy negyedórával korábban ment a vizsgálatra, mint kellett volna. Két jogásztársa áthívta az Elkedbe egy pohár sörre. A sör árát kártyán intézték el. A vizsgáló-tanár is belépett. Meglátta őket és rosszaló szavakat mondott. Tihamér visszapattogott. A tanárt elfűtötte a harag. Egyre hevesebb szavak következtek, s végül egy elhamarkodott mozdulat. Az öreg katona a fejét csóválta:
─ Hát már most mi lesz? Azt tudod, hogy tőlünk többé nem kapsz egy krajcárt se.
Tihamér gondolkozva nézett maga elé, aztán fölemelte a fejét:
─ Kimegyek Amerikába.
Három nap multán már hajón ült. Pénzt a család nem adott a kezébe, de mégis küldöttek hatvan forintot a nyujorki magyar konzulhoz. Ott átveheti, aztán lássa hogyan boldogul.
Kohányi megérkezett Nyujorkba. Angolul nem tudott. A várost nem ismerte. Ajánló levele nem volt senkihez. Mindössze útközben egy kiskereskedő írt föl neki egy címet, egy magyarországi származású nyujorki szatócsnak a címét. Az majd eligazítja valahova.
Dehát hogy lehet így Amerikába menni? Kohányinak volt egy kincseket érő ősi öröksége, amiről ő maga se tudott. Ezt az örökséget a vérében hordozta. Az az örökség volt a bátorság.
Még itthon eltökélte, hogy nekivág az életnek. Vállal minden munkát, és nem csügged a sorsnak semmiféle nyomása alatt se.
S vállalt minden munkát. Dolgozott szénbányában, söpört havat, házalt magyar könyvekkel, hajtott lovat, szögezett ládákat, még szakácsságot is vállalt volna, de ez csak egy napra sikerült neki. Szóval mindent dolgozott, mindig dolgozott, s mindennapra megvolt a kenyere.
Két évig tartott a nehéz életküzdelem. Rémregényekbe és bohózatokba illenek a részletei. Ekkor végre a szerencse olyan helyre lépteti, ahol éppen azon tűnődik két magyar ember, hogy valami megindított heti lapocskát meg kell szüntetni, s a nyomdát el kell licitálni.
Kohányi legott vállalja a lap fenntartását. Átadják neki ingyen és örömest. A lap közönsége kevés, de Kohányi maga szerkeszt, maga szed, maga nyomtat, maga írja a címszalagokat, és maga hordja ki a lapját.
Az olvasók kezdenek érdeklődni, szaporodni. A lap elhagyja a betegágyat, kezd a maga lábán élni, erősödni. Azonban a lapnak sok az adóssága. A hitelezők mihelyt megérzik, hogy egy kis vér szállott a vállalatba, ellepik és szivattyúzzák. Mindegyik látni akarja a pénzét, mert nem bíznak abban, hogy magyar lap ottan megélhet. Pert indítanak, hogy Kohányi azonnal fizesse ki a lap terhét. Kohányi nem ismeri az ottani törvénykezést. Három napra elutazik. Mikor visszatér, a nyomdája helyén üres terem ásít. Lefoglalták, elvitték mindenét, még a csirizes tálat is.
Kohányi úgy áll a hosszú munka után, mint az a gazda, akinek a jég aratás előtt való napon veri el a termését. Elmegy egy angol ügyvédhez, az elsőhöz, akinek a névtáblája a szemébe akad. Elmondja mi történt vele.
Az angol nem fogadja el a pört, de megtetszik neki a munkának éIő komoly ember. Ad neki írás nélkül kétszáz dollárt, hogy a lapot újra megindíthassa.
Kohányi mesés szorgalommal állít újra nyomdát, gyűjti az olvasókat, és csinálja a lapját mégbuzgóbban, mint előbb.
Kezdetben kis jelentéktelen hetilap, de értelmes ember szerkeszti, aki ismeri az amerikai magyarság életét a bányamunkától az üzleti munkáig. Ismeri az ottani viszonyokat is. A magyarságnak nemcsak hírekkel szolgál, hanem erős politikai érzékkel iparkodik azon is, hogy az amerikai népek közé méltó módon illessze be őket. A lap évről-évre bővül, javul. Az egyre szaporodó magyarság az ő lapja köré csoportosul. Háromezer kilométer távolságokban is járatják.
S később Kohányi lapja már napi lap. Akkora, mint a párizsi Figaró, de még bővebb is. A szedőgépei vagyont érnek, s ő maga az amerikai magyarságnak összetartója, szellemi vezére, akinek szavára millió magyar hallgat, s akinek erejére nemzeti politikai missziót bízott a sors.
Az ő szívében született az az ötlet, hogy az ó-haza küldjön zászlót az újvilágban élő magyarságnak.
Itthon nem is tudják, hogy mi ott a zászló, csak Mohamed zászlója lehet olyan szent, mint a hazulról küldött. Az amerikai magyarok napokig tartó vasúti távolságokból is odautaztak a zászlóhoz, hogy lássák, lássák könnyes szemmel, és megcsókolják.
Kohányi ötlete volt az Amerikai Nemzeti Szövetség is, amely egy táborba vonta az Amerikában élő magyarságot az itthoniakkal.
Az ő lapja valósította meg azt a gyönyörű gondolatot is, hogy Klivlandban Kossuthnak szobra álljon. Szegény magyar munkások filléreiből gyűlt össze az a szobor. S épp így gyűlt össze az ő nemes buzgalmából az a tekintélyes amerikai szobor is, amelyet az ottani magyarok hálából ide Budapestre állítottak.
Ez a Wasington-szobor itt Amerika felé néz, s ezt a gondolatot sugározza oda:
─ A magyarság kis nemzet, de becsülésre érdemes!
Kohányi Tihamér ebből a sugárból megérdemel annyicskát, amennyi legalább a nevét megvilágítja a nemzet előtt.