Koessler János
szerző: Csáth Géza
Aki látta, nem felejti el monumentális fejét, pátriárka-szakállát, jóságos, eleven és szinte naivul őszinte tekintetű szemeit. És a tanítványai ─ akik évekig együtt voltak vele, akiket gyermekeinek nevezett és akiket zeneszerzésre tanított ez a pirosarcú ősz porosz ─, kivétel nélkül csak rajongással szólanak róla. Huszonnyolc esztendeig magyarázta a Zeneakadémián a muzsika szövevényes, nehéz mesterség-titkait. Minden növendékét megbecsülte és respektálta. Nem oktrojált reájuk meggyőződést és nem rakott soha gátakat az iskola nevében a fantáziájuk elé. Rideg teoretikusnak, tudós-muzsikusnak, a tehetségek elnyomójának, a magyar zene fejlődése megakasztójának nevezték őt időnként újra és újra nyilvánosan újságokban és képviselőházi interpellációkban. Eötvös Károly nem átallott valóságos hadjáratot kezdeni az Akadémia, azaz Koessler ellen, a faji szó nevében. Nem tudta, mit cselekszik.
Mert íme a tények beszélnek. S a statisztikai ridegséggel összeírt adatok azt mondják, hogy még soha zenepedagógus ennyi kiváló tanítványt nem nevelt, mint Koessler János. Nem jól képzett zeneszerzőkről van itt szó, hanem egy csomó kivételes tehetségű művészről, akik valószínűen Koessler János nélkül sohasem találták volna meg a maguk igazi útját. Mert a muzsikában döntő fontosságú a mesterség. A tények beszélnek. Jadassohn, a múlt század kiváló zeneszerző-nevelője egész életében csak egyetlen nagyszabású tehetséget tudott kitenyészteni, s ez Grieg volt. A bécsi és prágai zeneakadémiáról hosszú idő óta nem került ki ember, aki valami igazán új dolgot tudott volna mondani. Koessler János pedig fölnevelte: Dohnányit, Buttykayt, Bartókot, Kodályt, Vándor-Weinert, Antalffy Zsíros Dezsőt, akik megcsinálták ─ és először ─ a magyar szimfonikus zenét, akik nem próbálgattak és experimentáltak ─ mint Erkel, Mosonyi, Volkmann, Liszt ─, hanem egyenes úton őszintén bele tudták vinni a magyar faj lelkét a nagy zenei formákba. Az ő tanítványa volt Siklós, aki mint teoretikus vált ki, Lányi Ernő, aki a férfikarstílust reformálta, Kálmán Imre, Szirmay Albert és Jacobi Viktor, akik operettben, dalban és a könnyű kupléban adtak meglepő újságokat. De mondjunk le arról, hogy a Koessler-tanítványokat és valamennyit súly szerint mérlegeljük. Ellenben konstatáljuk a tényt, hogy kiépítették ─ észrevétlenül, de végképp ─ a magyar műzenét. Ez elegendő, hogy Koessler János nevét mindörökre azok közé a nevek közé írjuk, akiknek a kultúránk a legtöbbet köszönhet.
A magam részéről azonban hajlandó vagyok állítani, hogy a Koessler-tanítványok a közeli évtizedekben le fogják foglalni a maguk számára Európa érdeklődését. A német, francia és olasz zenei kultúra befejezte a hivatását, kiélte magát, elgyengült és immár újságokkal szolgálni fiziológiailag képtelen.
Tekintsünk végig az új zeneirodalmon. Sem Reger végletekig vitt polifóniája, sem Debussy enervált pompás harmóniái nem fognak friss vért, friss lényeget adni. De jönnek ám a keletiek. Az oroszok már megkezdették az előrenyomulást. Glinka, Csajkovszkij, Rimszki-Korszakov, Tanejev és Rahmanyinov. Azután a lengyelek és a finnek hódító csapatai vonultak fel. És velük egy időben Koessler kis hadserege. Ezt a hadsereget Magyarországnak egy német ember állította, igen, egy német, aki magyarul nem tudott megtanulni.
Koessler jelenleg Regensburgban él. Néhány hónap előtt nyugalomba vonult. De két hét előtt, a Zeneakadémia végzett növendékeinek hangversenyén még mindig az ő páratlan kertészkedésének gyümölcseit szolgálták föl. Ez az utolsó termése is sokat ígérő, friss és magyar zamatú. Két-három ember valószínűleg bekerül még közülük a hadseregbe!
Koessler minden ünnepség nélkül ment el, mint aki megtette a magáét és befejezte küldetését. Nekünk azonban hálás kötelességünk meghajtani a magyar lobogót e csodálatos öreg ember nemes alakja előtt.