Kiss Józsefnek
szerző: Juhász Gyula
1905

Öreg poétám, te kis szürke ember,
Az októberi bús alkonyaton,
Amint itt gubbasztunk égő szemekkel,
Életed titkán csügg gondolatom.

Ó mennyi dallamtól zsongott a lelked,
Hogy szórta szíved fényét, melegét.
Örök tavasznak illata belengett,
Örök hír szárnya csattogott feléd.

Pogány mámortól hányszor ittasultál,
E kurta élet hány tapsot adott
És mennyi gyászt, kudarcot és lemondást,
Meddő borongást, tenger bánatot.

Mégis szívedben bizton élt a sejtés,
Hogy a te dalod nem halkul soha.
Hogy benne fog ujjongani, zokogni
A jövendőség gyásza, mámora.

Fejedre hinté közöny és gyűlölség
S a szálló idő az örök telet,
Ó de szívedben százszor színesebben
Bontja rügyét a tündér kikelet!