Kisfiúk
szerző: Csáth Géza
A Duna-parti korzón összetalálkoztam Orosz Elekkel. Mivel nagyon szimpatikus, jó kedélyű ember, örültem az alkalomnak, hogy cseveghetek vele. Együtt maradtunk késő vacsoraidőig. Elkalandoztunk a Belvárosban, végigmentünk az Erzsébet hídon, a budai Duna-parton, felsétáltunk a Lánchídig, és azon keresztül újra visszajöttünk Pestre.
Egyszer csak megáll és megfordul Elek.
- Hm, a kis Olga! - mondja merengve.
Visszanézek én is. Egy termetes, majdnem kövér, de mégis arányos és szép járású hölgyet pillantok meg, amint éppen jegyet vált a hídra.
- Ez a kis Olga?
- Ez.
- Nem lehet éppen mondani, hogy kicsi!
- Most nem kicsiny, de az volt kislány korában.
- Ismerted?
- Igen.
- És miért mondtad olyan meghatott hangon a nevét? Mire emlékszel vissza? Talán szerelmes voltál belé?
- Nem én, hanem egy gyerekkori barátom szerette, aki már régen nincs az élők közt. Ezt el kell hogy mondjam neked. Olyan egészen egyszerű, de végtelenül szomorú kis történet.
- Mondjad, kezdd el - biztattam.
- Hogy is kezdjem csak?... - morfondírozott Elek, miközben szivarra gyújtott. - Talán abban az időben a Tavaszmező utcai gimnázium ötödik osztályába jártunk. Ez a kis pajtásom, aki ezt az Olgát szerette, Ödön, padtársam volt. Így lettünk szövetségesekké. Ő a számtandolgozatokat csempészte át hozzám, én pedig a latinban segítettem ki őt. Ha egyikünk felelt, a másik teljes készenlétben és minden apparátust felhasználva súgott neki.
Hamarosan annyira meleg és baráti lett köztünk a viszony, hogy ő, aki távolabb lakott az iskolától, mindig beszólt értem hozzánk, hogy a hátralevő utat beszélgetve, vitatkozva, versenyt futva, bámészkodva és olykor egymásnak leckét felmondva, együtt tegyük meg. Más alkalommal meg én mentem elébe, s ha megláttam, már harsányan fütyülni kezdtem a Siegfried-kürtjelet, amelyet bátyámtól tanultam. Szövetséges és baráti jelzésre való felhasználásának ötlete azonban Ödöntől származott. Szóval így voltunk Ödönnel. Szeptemberben ismerkedtünk meg, mert mi akkor kerültünk föl a fővárosba. Novemberre pedig már szinte elválaszthatatlanok lettünk. Még az egészen apró családi ügyeket is elmondtuk egymásnak, sőt apáink anyagi helyzetéről is teljes őszinteséggel - bár néha pirulva - nyilatkoztunk. Mindkettőnknél nagy volt tudniillik a család, és holmi bonyodalmak nem mentek ritkaságszámba.
Csak egy ponton nem volt hozzám Ödön őszinte. Nem vallotta be, hogy szerelmes. Pedig szerelmes volt, mint ezt sikerült felfedeznem. A nővérének egyik barátnőjébe, a kis Olgába.
Egy délután hozzájuk mentem valami korcsolyaügyben, és ott találtam a kis Olgát. Ödön nagyon zavarba jött, láttam, hogy restelli előttem, hogy ennek a kislánynak a létezését eddig eltitkolta. Én azonban, mikor ügyünk elintézése céljából bevonultunk az ő kis diákszobájába, hamarosan rátértem a kérdezősködésre. Ki ez a lány, hogy hívják, és miután láttam, mennyire irul-pirul, felszólítottam, hogy vallja be, hogy szerelmes belé. No hát igen, mondta Ödön, de kérlek, ne haragudj rám, hogy nem mondtam ezt el, sokszor akartam már, de nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá.
Később visszamentünk a társaságba, mert Ödön édesanyja meghívott engem egy csésze kávéra, és jobban szemügyre vehettem az Olgát. Volt ott két-három másik lány is, de azok egyáltalában nem számítottak mellette. Pedig talán szebbek voltak. Az Olga azonban kedves és vidám hangjával verseny nélkül foglalta le az érdeklődést a maga számára. Egy percre Ödön apja is bejött. Az összes lányokat üdvözölte, megsimogatta, de csak az Olgával beszélt. Kérdezett tőle egyet-mást. A kislány gyorsan, ügyesen, egyenesen a kérdező szemébe nézve beszélgetett. Okos, kis fekete egérszemei voltak, kissé kreolos arcszín. Formás, vékony nyakacskája. Apró kezek. Duzzadó mellecskéi fölött megfeszült a fehér batisztkötényke. A fekete, hátrafésült haját a copfja végén egy piros csokor díszítette. Néhány szál apró, kifésült haj kedvesen kacérkodott a homlokán. A formás, finom vonalú, aránylag nagy orr pedig valami igen okos, eszes jelleget adott az arcocskájának.
Ödön úgy nézte, mint valami csodát. Nem volt képes egy pillanatra se levenni róla a szemét. Olgának ez szemmel láthatólag jólesett, de azért nem viselkedett büszkén vagy elbizakodottan, hanem elég gyakran, bár csak egy-egy pillanatra és alig észrevehetően viszonozta Ödön tekintetét. Rögtön tisztában voltam vele, hogy ez a szerencsés Ödön jól választott, és nem kételkedtem egy pillanatig se benne, hogy ha felnő, feleségül fogja venni Olgát. Mikor másnap ez irányban kérdést intéztem a fiúhoz, büszkén és igen komolyan vallotta be, hogy valóban ez a terve. Ettől kezdve körülményesen értesültem az ügyek fejlődéséről. Tudtam, hogy milyen a kis Olga új ruhája, milyen cukrot szeret, milyen könyveket adott neki olvasni Ödön, és így tovább, és így tovább. Felbátorítottam rá barátomat - akinek ez ideig nem jutott eszébe, bár én kárát vallottam az ügynek -, hogy korábban induljon el hazulról az iskolába, és kísérje el a lánykát.
Ez kissé bonyodalmas volt. Olga tudniillik a József körúton lakott, és csak háromnegyed nyolc előtt engedték el hazulról. Így Ödönnek villamoson kellett visszajönni a mi vidékünkre. Párszor elkésett. Nem is kellett mindennap megcsinálni ezt a mulatságot, de legalább hetenként kétszer megtette. Így gyakran nekem kellett Ödönt kisegítenem, miután a villamosutazások, bár a sóspereceket és egyéb nyalánkságokat megvonta magától, egész budget-jét kimerítették.
Annyi bizonyos, hogy a dolog nagyon tetszett a kis Olgának, mert főképpen ennek tulajdonítottam, hogy hajlandó volt végre engedni Ödön kérésének, és egy kapu alatt meg hagyta magát csókolni. Ödön ezen a napon valósággal úszott a boldogságban, és anélkül hogy észrevette volna, négyszer elbeszélte a jelenetet.
Telt-múlt az idő. Szépen kitavaszodott, és mi délutánonként futballozni jártunk. Az osztálynak igen jó csapata volt. Fogalmad lehet róla abból, hogy más gimnáziumok hatodik, sőt hetedik osztályos csapatait is megvertük. A játékszenvedély annyira elragadta Ödönt is, hogy ebben az időben egy kicsit elhanyagolta az Olgát. Figyelmeztettem, hogy ne tegye ezt, mert Olga az a lány, aki figyelmességet érdemel. Ödön be is látta szavaim igazságát, és egy kis csokor ibolyával kedveskedett a legközelebbi reggeli találkozásnál. Olga melegen megszorította a kezét, de nem akart a kapu alá menni csókolózni.
Általában ez a csókolózás nem sokszor történt, talán mindössze öt-hat esetben, és csak egy alkalommal ment végbe ölelkezés, vagyis oly módon, hogy könyveiket mind a ketten letették a lépcsőre, hogy mind a két karjukkal átölelhessék egymást. Ez alkalommal meglepte őket az illető ház házmesternője, hangosan röhögve nevetett rajtuk, és olyanfélét mondott, hogy nem szégyelli magát a kisasszony. Ez nagyon fájhatott Olgának, mert ezen a napon egész úton nem beszélt Ödönhöz, szomorú volt, nem is akart kezet fogni vele, és csak beszaladt az iskola kapuján. Ödön mentegetődzött előttem, hogy nem utasította rendre, vagy nem bokszolta össze a házmesternét, de nézete szerint bármilyen botrányt csap, ezzel csak a lánynak árthatott volna, mert a házmesterné bizonyára kinyitotta volna a száját, de az utca előtt is folytatta volna a szitkozódást. Teljesen helyeseltem Ödön gondolatmenetét, annál is inkább, mert tisztában voltam, hogy félt tőle, hogy a házmesterné esetleg megveri. Egy trabális vastag asszony még mindig el tud bánni egy ötödik gimnazistával, ha az akár a legjobb tornász is, vagy a legkitűnőbb bokszoló is. S éppen ezért, mert kitaláltam Ödön aggodalmát, amelyet előttem elhallgatott, meg tudtam érteni lehangoltságát.
Az ilyen népséggel szemben, mondottam neki, csak töltött browning ér valamit. Elvégre egy felnőttel nem lehet birokra kelni. Egy kövér, otromba házmesternő egyszerűen ráül az emberre, ütheted, ahogy akarod, meg sem érzi. Hiába volt a vigasztalásom, Ödön állandóan abban törte a fejét, hogyan rehabilitálja magát a kis Olga előtt, akinek a vonakodását az újabb kapu alatti csókolódzástól a saját rovására, hibásan fogta fel. Észrevettem azonban, hogy a tornázásban sokkal szorgalmasabb, mint eddig, és a súlyzókkal, botokkal pontosabban és kitartóbban dolgozik, mint azelőtt. A futballban meg éppen fáradhatatlan volt. Mindennap együtt rúgtuk a labdát a gimnázium udvarán vagy künn a Vérmezőn, s Ödön nagy igyekezettel, erősen nekivetkőzve szaladt, lótott-futott, driblizett és shottolt. Erőszakos volt, minden erejét megfeszítette, a legjobb játékosok közé akart tartozni, hogy az osztály első csapatába kerülhessen. Ez nehezen ment, mert nem volt született sportsman. Igen jól futott, de a labdavezetésben egy bizonyos fokon túl nem fejlődött az ügyessége. Könnyen elvették tőle a labdát, és shottolásnál gyakran elvesztette a hidegvérét, mellérúgott a labdának, vagy egyenesen a kapus kezei közé juttatta. Bosszankodtam ezen, mert bántott, hogy az ambíciója nem teljesül, és sokszor órák hosszáig elgyakoroltam vele kettesben a passzjátékot, a stoppolást és a driblit.
Különösen azért volt erre szükség, mert az osztályban többen voltak, akik felszólaltak, hogy tegyék ki az első csapatból Ödönt, ahová az én erősködésem révén került. Valóban több fiú akadt, aki jobban megállotta volna a helyét a jobbösszekötő szerepében, mint ő. Én akkoriban centerhalfot játszottam, és nem egy mérkőzésen csak nagy mesterkedéssel tudtam megcsinálni, hogy gólra passzolhassam neki a labdát. Mégis sikerült elérnem ily módon, hogy egy-egy gólt lőtt, és az ellenségeit azután lefegyverezhettem azzal, hogy a csapat győzelmében neki is része volt. Ezekkel az eredményekkel azután Ödön eldicsekedett a kis Olgának, mert ő azt hitte, hogy szükség van ilyesmire a házmesternéaffér kiköszörülése szempontjából. Nekem meggyőződésem volt, hogy az Olga tisztán félelemből vonakodott, aggódott, hogy a jelenet meg fog ismétlődni, amit megerősít az a körülmény, hogy ezekben az időkben Ödönéknél a sötét előszobában két-háromszor is sikerült lopva csókot váltaniok. Ezek azonban Ödön szerint tizedrészt annyit sem értek, mint a kapu alatti csókok. Szerinte a kapu alatti csókolódzás, ez az igazi, mert a jogászok és művészek is, ha titkon találkoznak szerelmesükkel - ott csókolóznak. Magam is hajlottam ehhez a nézethez, bár ideálom ebben az időben még nem volt. Nem tetszett nekem egy lány se, senkit se találtam méltónak magamhoz. Az az egy lett volna, a kis Olga, de hát az már a barátomé volt. Azt mondtam magamban: majd akad még nekem is egy ilyen kedves, okos, fekete, egérszemű kis Olgám!
Április közepe felé jártunk akkor. Az osztályban nagy volt az izgalom. A Barcsay utcai ötödik osztályt hívtuk ki mérkőzésre. Erősen treníroztunk. Naponta futásban külön gyakorlatokat tartottunk, és a dohányzást is teljesen beszüntettük. Emellett kiadtam a jelszót, mert én voltam a csapat kapitánya is, hogy bort, sört nem szabad inni, korán kell lefeküdni, és este-reggel hideg vízben tetőtől talpig meg kell mosdani. A csapat óriási lelkesedéssel fogadalmat tett a tréningszabályok betartására. A mérkőzésre föltettük minden jó hírünket és eddigi sikereinket. A Barcsay utcai ötödik osztály ugyanis azzal dicsekedett, hogy a gimnáziumának nyolcadikos csapatát 5:3 arányban verte.
Ödön persze elbeszélte a kis Olgának a nagy készülődést, és örömmel újságolta, hogy a lányka milyen őszinte érdeklődéssel hallgatta a híradást. De más bajok voltak. A verseny előtt ismét erős hangok hallatszottak, hogy Ödön lépjen ki a csapatból, ne kockáztassuk a diadalt, a legjobb embereinket állítsuk ki. A veszekedések mindennap megújultak. Szegény Ödön folytonos aggodalmak közt élt. Végre is kijelentettem az osztályban, hogy ha sokat beszélnek, nem fogok játszani, és csináljanak ők akkor, amit tudnak. Erre beszüntették a kiabálást, de nemegyszer félrehívtak tízpercben többen is, és szemrehányásokat tettek, hogy én leszek az oka, ha kikapunk.
Végre felvirradt a mérkőzés napja. A meccset sorshúzás útján a barcsayak udvarában tartottuk meg. Mindjárt az elején láttam, hogy kemény dolgunk lesz. Alig tíz perc alatt megkaptuk az első gólt. Hét percre rá a másodikat. Az osztály kétségbe volt esve. Erre mi kezdtünk támadni. Remekül szaladtunk le a labdával. Az ellenfél kapusa elfogja, kiüti, de nem messzire. Lestoppolom, már ott is vagyok a csatároknál, a centernek adom. Őt elfogja az egyik bekk, hátraadja nekem. Én erre Ödönnek csúsztatom. Óriási izgatottság és ordítozás. Ödön belerúg, és a labda alá talál, a kapu fölött repül el. Szegény Ödön nem mer rám nézni. A helyünkre megyünk. Az a fiú, aki Ödön helyén szeretett volna játszani, int nekem, hogy beállna Ödön helyett. Nem válaszolok rá, de látom, szegény Ödönön, hogy észrevette, és nagyon el van keseredve.
Újra lerohanunk, Ödön, mint a nyúl, úgy fut. Hozzájut a labda, nagyszerűen viszi keresztül két emberen. Ez a lefutása általában mesteri volt. Csak bámultam. Már a kapusnál van.
Ebben a pillanatban az egyik hátvéd elgáncsolja.
Előrebukik.
A kapus pedig, aki a labda felé rohan, már nem tud megállani, egyenesen belerúg a fejébe.
Rettenetes hang volt ez. Tompán és ércesen koppant. Mindenki meghallotta. Szinte visszhangzott a nagy udvarban. Ödön meg hirtelen elnyúlik a földön, mint egy csibe, amelyiknek levágták a nyakát.
Megfagyott bennünk a vér. Lehajoltam hozzá. Csak forgatta a szemeit borzasztóan, nyögött, és csikorgatta a fogait. Egy Barcsay utcai fiú hamar orvosért szalad, mi pedig bevittük Ödönt a kurátorhoz. Nem tért magához. Csak nyögött tovább, forgatta a szemeit, és csikorgatta a fogait. Elmentem a szobából, és sírtam kétségbeesésemben. Az orvos hideg vizes borogatást rendelt a fejére, megmérte a lázát, és telefonált a mentőkért. Én a mentőkocsin mentem haza a szegény Ödönnel együtt. Útközben néha nyögött egy-egy szót, különös, idegen hangon.
- A kis Olga... Olgám!... Elek, kérlek, hívd az Olgát!
Már örültem, hogy megismer, tudja, hogy ott vagyok. De nem tudta, amit szóltam neki, nem hallotta.
No azután otthon volt szép komédia. Szegény anyja... szent Isten! Hogy sikoltozott! Ödön nem jött többé eszméletre. Minden tíz-tizenöt percben az Olgát és a kis Olgát kérte, és nyúlt utána a kezével, meg az ajkát csücsörítette. De hát nem hívtam, mert az apja nem mondta, hogy hívjam. Úgy látszik, nem akart érte küldeni. Este tíz órára meghalt szegény fiú. A temetésén megjelent az Olga is. Édesen és angyalian viselkedett. Bár igen sok fiú volt ott, mert a Barcsay utcaiak teljes csapatán kívül más gimnáziumok futballistái is eljöttek, nem affektált, nem erőltette a szomorúságot, nem igyekezett az érdeklődés központjába kerülni. Pedig tudhatta és tudta is, hogy a gyászoló közönség között szájról szájra jár az Ödön utolsó óráinak története, amelyben az ő neve olyan fontos szerepet játszott. Hasonló korú kis bakfis aligha lett volna képes ilyen finom tartózkodásra. Majdnem egészen feketében volt, csak a szoknyácskája volt sötétbarna. Keservesen és őszintén sírt. De olyan igazán és őszintén, hogy magam és bizonyára mások is a fiúk közül, megirigyeltük Ödönt, amiért mintha csak egy felnőtt férfi lett volna, zokogó özvegy siratja.
- És azután? - kérdeztem.
- Azután a gimnáziumban betiltották a futballt.
- És a kis Olga?
- Nem tudom, mi lett vele. Az Ödönékhez többet nem jártam. Férjhez ment-e már, vagy még lány, nem tudom.
A történetnek vége volt. Egy ideig még szótlanul sétáltunk egymás mellett, azután megköszöntem Eleknek a mesét, és elváltunk. De még este is eszembe jutott a kis Olga, és szomorított a szomorú kis történet.