Kisfaludy Károly sírjánál
szerző: Czuczor Gergely
Hiába kelt hát érted ezer fohász,
Károly, te Múzsák jobb fele! A közel,
És távol aggott tisztelőid
Hév könyüin nem esett meg a sors.
Elvőn körünkből, s vissza nem ad soha,
Nyögjünk panasszal bár egeket teli,
S remegjenek bármily csengve
Terjedező kezeink utánad.
A veszteség nagy, mely sokat érdekel,
A jó, nemes, szép tára ha veszt nagyot,
S a fényderítő elme lángja
Hogyha kihúnyva sokon homályt hagy.
Méltán keserghet rajtad azért hazánk:
Sok szép jövendő magva szakadt Veled!
Szép szellemedtől mennyi művet
Várhata még, ha telik, reményünk.
De jaj, sikamló talpon inog rövid
Létünk, s határin sűrü homály borong;
Bölcs az, ki hasznot hajt kevésből,
S éle sokat, ha nem is sokáig.
Az a nagy elmék ritka tulajdona,
Hogy nincs időhöz szabva hatáskörük,
S bár eltünének, műveikkel
Képezik ők az utóvilágot.
Károly! nevednek fénye ragyogni fog,
Míg serdül ész, mely szépnek örűlni tud,
Tiszteltetel, míg a magyarnak
Ajkairól magyar ige hangzik.
Jertek hazámnak szűzei, ifjai!
Kiket nemesb vágy, s érzelem ösztönöz,
Hintsünk virágot, nem mulandót,
Kisfaludynk nyugovó porára.
Múzsám, te is mély gyászba borulva lépj
E helyre, s forró hálakönyűt eressz:
Ő nyújta lantot néked első,
Ápola ő sürögő kezekkel.