Kisfaludy Károly sírjánál

Kisfaludy Károly sírjánál
szerző: Czuczor Gergely
1831

Hiába kelt hát érted ezer fohász,
Károly, te Múzsák jobb fele! A közel,
   És távol aggott tisztelőid
      Hév könyüin nem esett meg a sors.

Elvőn körünkből, s vissza nem ad soha,
Nyögjünk panasszal bár egeket teli,
   S remegjenek bármily csengve
      Terjedező kezeink utánad.

A veszteség nagy, mely sokat érdekel,
A jó, nemes, szép tára ha veszt nagyot,
   S a fényderítő elme lángja
      Hogyha kihúnyva sokon homályt hagy.

Méltán keserghet rajtad azért hazánk:
Sok szép jövendő magva szakadt Veled!
   Szép szellemedtől mennyi művet
      Várhata még, ha telik, reményünk.

De jaj, sikamló talpon inog rövid
Létünk, s határin sűrü homály borong;
   Bölcs az, ki hasznot hajt kevésből,
      S éle sokat, ha nem is sokáig.

Az a nagy elmék ritka tulajdona,
Hogy nincs időhöz szabva hatáskörük,
   S bár eltünének, műveikkel
      Képezik ők az utóvilágot.

Károly! nevednek fénye ragyogni fog,
Míg serdül ész, mely szépnek örűlni tud,
   Tiszteltetel, míg a magyarnak
      Ajkairól magyar ige hangzik.

Jertek hazámnak szűzei, ifjai!
Kiket nemesb vágy, s érzelem ösztönöz,
   Hintsünk virágot, nem mulandót,
      Kisfaludynk nyugovó porára.

Múzsám, te is mély gyászba borulva lépj
E helyre, s forró hálakönyűt eressz:
   Ő nyújta lantot néked első,
      Ápola ő sürögő kezekkel.