Kisfaludy Károly önéletrajzi levele
szerző: Kisfaludy Károly
Kedves Barátom![1]
Ezen sorok által állom szavamat, mit elválásunkkor adtam. Bizonyára álmélkodsz majd, hogy ily sokáig halogattam, s egyszerre csak mintha írói láz ragadott volna magával, egész ívnyit küldök, mely hol végzetteljes életemet rajzolja meg; hol oly észrevételeket tartalmaz, mik napjaimra változást kényszerítettek.
De ne várj naplót! Csupán érzéseim hű ábrázolását s néhány balga csínyt, mire fölötte ingerlékeny szívem vitt, s félek, még vinni fog. Sajnálattal kell bevallanom, hogy a közmondás: saját kárán tanul az ember, nem fejtette még ki rám hatását.
Bizonyára hallottad, hogy a karddal, mely 14 éves koromtól 21 éves koromig oldalamon csüngött, jóllehet nem győzelmi jelként, mindazáltal teljes becsülettel felkötve, és a katonáskodással, ahol kivált békeidőben igazán soha nem éreztem magam otthon, felhagytam azért, hogy egy bájos kisleány szolgálatába, kibe szenvedélyesen szerelmes voltam, mi több, törvényes szolgálatába léphessek. Számításom mégsem állta ki a próbát, ugyanis atyám, ki boldogságomat patikamérlegre helyezte s a súlyt szörnyen könnyűnek találta, roppant nemet mondott! – Megbántva éreztem magam, atyám szemei elől elmenekültem, s akaratomnak nyomatékot akartam adni. Szívtelen keblén azonban megtört szenvedélyes szerelmem s állhatatosságom; nem maradt számomra más, mint hogy kegyeiért rimánkodni, lemondani s a már elígért kezet odanyújtani más lánynak, vagy pedig forma szerint atyámmal szakítani.
A szolgai nevelés, ami hamar elfojtotta a szeretetnek minden csíráját, s minden kényszerítéssel szemben hasonló fegyverrel unszolt élnem, rábírt engem az utóbbira: felmondtam atyámmal szemben az engedelmességet, s ő örökéből kitagadott.
Ezen áldozat, mit meggondolatlanul szerelmemért hoztam, csak aztán tűnt irtóztatónak, midőn hallottam, hogy szívbéli szerelmem már elfelejtett, s már elszánta magát, hogy áldott lényét, mi oly sok órámat megédesítette, másnak ajándékozza.
E hír szétszaggatta szívem; láttam őt, kiért feladtam egzisztenciámat, idegen karokban, s ami a legjobban bosszantott, regényemet sztoikusan megmosolyogva.
Megsemmisülve álltam a gondolattól, hogy senkihez sem tartozom; mindenkitől becsapatva hittem magam, kerültem az egész világot, melyben már nem reméltem nyílt kebelt s érző, hálás szívet találnom, és sötét gyűlölség kerített hatalmába mindennel szemben, mi körülvett. Nővéremhez menekültem, kin egyedül még forró szeretettel csüngtem, s szeretetteljes gondoskodásának végül is sikerült némiképp felderítenie, sötét búskomorságomat elűznie, s ismét új vágyakat s reményt kelteni bennem.
Lelkem első lemondása korábbi derült kedélyemet is magával vitte, s hozzáfogtam, hogy helyzetemet önmagam előtt megvilágítsam. Tisztán láttam, ha nem akarom, hogy szenvedélyes ostobaságom nevetségessé és kisszerűvé fajuljon, úgy mindenekelőtt létemet kell biztosítanom. A festés művészete, melyet zsenge ifjúságom óta különösen kedveltem, tűnt a legjobb szernek – gyönyörűséggel láttam önmagamat szabadon a világban kóborolni, s a halhatatlanság nimbuszát homlokomon ragyogni (a lélek együgyűsége, gondolom most); ekképp váltak isteneimmé Raffaello és Rubens.
Dédelgetett eszmém elnyomta minden más vágyamat, büszkeségem pedig, hogy nem akartam rokonaim kegyelméből élni, minden akadályt segített legyőznöm, s így sikerült véghezvinnem tervemet, mely engem császári-királyi tisztből és magyar földbirtokosból festővé formált át, ami ezen ideig is vagyok s mit a magam számára kielégítőnek tartok.
Ilyen volt a helyzetem, mikoris az anyai örökséget elzálogosítottam, s könnyekkel szememben nővéremtől búcsút vettem, s teli erszénnyel Bécsbe utaztam. Ott több ismerőst találtam, kik híven segítettek erszényemet kiüríteni. Csupán 6 aranyat voltam képes kimenteni a viharból, mely egyik vendéglőből a másikba, egyik mulatságból a másikba vetett. Kétkedőn vakartam meg a fejem, midőn erszényemben az üres helyet felfedeztem, és semmi módját nem tudtam, hogyan tölthetném meg. Nem hátráltam, nehogy közönséges korhelynek tartsanak. Végül négy hónapi tartózkodás után néztem körül, hogy jószerével Oroszországba mehessek, hol fölöttébb gyenge művészetemből nagyobb jövedelmet reméltem, mint Bécsben. „Mily megbocsáthatatlan könnyelműség!" – kiáltasz föl – s mégis, ez így történt.
Jegyzet
szerkesztés- ↑ A levél feltételezhetően Gaál Györgynek íródott.