Királyasszony macskái
szerző: Móra Ferenc
Mária Teréziáról mindenki tudja, hogy nagyon szerette a magyarokat. Erről még az írástudatlan magyarok is tudnak mindenféle történeteket, köztük olyan csintalanságokat is, amikkel már Mária Terézia előtt is mulattatták magukat a mesekedvelő magyarok. Csakhogy akkor még nem Mária Teréziát mondtak, hanem egyszeri királykisasszonyt. Ezek a régi pajkos mesefoszlányok később mind a szép asszonykirály szoknyájához tapadtak.
Az én történetem nem ezek közül a dévajságok közül való. Mosolygósnak ugyan ez is mosolygós, de az ilyen mosolygásban nem sok öröme telik Ámornak. A királyok mosolyának mindig politika ül a sarkában - hát még a királynőkének.
I.
- Mivel hálálhatnám én meg a magyaroknak hozzám való nagy jóságukat? - ezt kérdezte a mosolygó szépasszony a magyar uraktól, mikor a vita és a sanguis megmentette a trónját.[17]- Sok vére hullásáért mit kíván a magyar nép?
A magyar nemzet akkor a nemesurakból állt. A paraszt jobbágy nem számított, a polgár még tán annyit se. Ha ezeket kérdezi meg Mária Terézia, ezeknek tán lett volna valami kérni valójuk, mert a nyavalyás purgerek soha nem szemérmeskedtek, de az urak csak a vállukat vonogatták. Azt mondják, becsületből tették, amit tettek, s azért nem jár fizetség.
(Látni való, hogy nagyon régi urak voltak ám ezek!)
A királyasszony azonban erővel meg akarta mutatni, milyen háládatos ő a hű magyarokhoz. S hogy azokkal nem boldogult, megkérdezte a bécsi tanácsosait:
- Mondják már, tanácsos urak, maguk jobban ösmerik a magyarokat, mi esne azoknak legjobban?
No, ezt aztán eltalálta a nagyeszű Kaunitz.
- Az lenne a legjobb, ha nem felséged járna le ezután a magyarokhoz Pozsonyba, Budára, hanem őket szoktatná ide Bécsbe.
A királynő meg is fogadta a tanácsot. Sohase tartott több országgyűlést Pozsonyban, hogy a magyaroknak ne legyen alkalmuk otthon panaszkodni ki magukat. Akinek valami ügye-baja, panasza, kérnivalója volt, annak Bécsbe kellett menni. Ott aztán tyúkkal, kaláccsal fogadták - mert a tyúk meg a kalács még előbb odaszokott Bécsbe -, s még a helyét is megfújták az udvari cselédek az aranyos kanapékon.
Bizony az is megtörtént, hogy a királyasszony tulajdon kezével veregette meg az öreg Buzogány András szőrmók ábrázatát, pedig az csak jámbor bocskoros nemes volt valahonnan Csíkországból. Mi szél sodorta a nagy hegyek közül Borsodba az öreget, azt most már nem lehet tudni, az bizonyos, hogy a megye levéltárában megőrizte a nevét valami hivatalos írás az ezerkettőszázötvenes évekből.
- Miben lehetünk kegyelmednek szolgalatjára, érdemes bátyámuram? - kérdezte a királynő, mégpedig kívülről, könyv nélkül, mert még akkor nem céduláról beszéltek magyarul a magyar királyok. (Ugyan a Mária Terézia fia már arról se beszélt. Az asszonykirály volt az utolsó Habsburg Ferenc Józsefig, akinek megért az ország egy-két szót a tulajdon nyelvén.)
Úgy megilletődött erre a nagy kegyességre a vén sas, hogy alig tudta elmotyogni a szíve szándékát. Nem akart ő semmi különöset, csak éppen Palkonyán akart egy gazdátlan telket adatni magának, amelyiknek a gazdája még Rákóczival bujdosott.
- Hátha ahelyett Bécsben méretnénk kegyelmednek házhelyet? - mosolyodott el a királynő, akinek nagyon megtetszett az öreg nemes bicskával faragott ábrázata. (Gyerekkorában látott ő olyanokat az apja karikatúragyűjteményében, amit az is az apjától örökölt, a teveszájú Leopoldus császártól. Annak a mulattatására készítették azt Rákóczi kurucairól a bécsi piktorok.) - Higgye el kegyelmed, van ám ez a Bécs olyan szép, mint az a Palkonya.
- Csakhogy itt nem lehet ám olyan ludakat tenyészteni, meg öreg fa is vagyok már én az átültetéshez, fölséges királynő - hajladozott a hajdani kuruc.
(Mert mi tagadás benne, ő is kuruc volt annak idején, amikor az volt a divat. De hát mi lett volna ebből a szegény hazából, ha mindenki kibujdosott volna belőle, aki kuruc volt, és senki se szegődött volna be a császár hűségére?)
- Hát fiai vannak-e kegyelmednek? - kérdezte kegyesen a királyasszony.
- Mégpedig ketten! - villant föl a büszkeség lángja Buzogány András bokros szemöldöke alatt.
- Hát azoktól tudja meg kegyelmed, szeretnék-e megnézni Bécset? Hátha őelőttük még nincs bedeszkázva Palkonyánál a világ.
Bizony az lett abból, hogy mire Buzogány András befogta hízóba az első ludakat a donációs[18] telken, akkorára a királyasszony testőrző vitézei közé állt a két ifjú Buzogány. Hamar megszokták a jó helyet, az udvari dámákat, a cifra bálákat, s nemsokára otthonabban érezték magukat Bécsben, mint Palkonyán.
Nem csoda, hogy megszokták, mert annyi volt már akkor a magyar úr odafönt, hogy szinte sokallták őket a bécsiek. Pedig hiszen annak is csak ők látták hasznát. Ami magyar vagyont el nem szívtak adóba, az odagurult elébük a maga jószántából. Nem kellett vetkőztetni a magyart, vetkőzött az magától is.
Éppen egy esztendeig voltak a palkonyai nemesúr fiai a királyasszony udvarában, s mikor Buzogány András fölkocogott hozzájuk látogatóba egy tarisznya lúdmájjal, azzal fogadták a gyerekei:
- Édesapánk, magyarul kukorékol itt már a kakas is!
(A bécsi dámák voltak a megmondhatói, hogy igazat beszéltek a legénykék.)
- No, annak örülök - köszörülte a torkát az öreg. - De hát az a szép dróthajatok miért van úgy kibodorgatva, befonva, pántlikába kötve, liszttel csúffá téve, mint az olyan frajláké[19], akik egy pénzzel szokták megjárni a vásárt?
- Így divat ez most, édesapánk - nevettek a gyerekek -, így kívánja felséges úrnőnk is. Azt mondja, szebb ez, mint az a kócos üstök, amit az otthon való szittyák hordanak.
Öreg Buzogány András megcsóválta a kócos üstökét - mert ez csak megmaradt rajta a néhai kurucból -, s egy kicsit elszomorodva tért haza Palkonyára.
II.
Esztendő olyankorra megint fölnézett Bécsbe Buzogány András. Meg nem ismerte két szép deli fiát, mikor a csipketászlis[20] rokokó maskarában elébe álltak. Ijedten csapta össze a kezét.
- Hát ti, ebadták, mióta szegődtetek be majommutogatónak?
- De édesapánk, hát csak nem járhatunk bőrnadrágban, mint otthon a hajdúk?
- De a kirelájzumát a gazdátoknak, nem komédiásnak adtalak én ide benneteket! - csapott nagyot az öreg András a bőrnadrágos combjára. - Hát azt a gyönyörű szép sugár bajszotokat hová tettétek?
A két ifjú kétfelé dőlt a nevetéstől.
- Ez most a magyar divat Bécsben, édesapánk. Azt mondja felséges asszonyunk, hogy rá nem tud nézni az olyan emberre, akinek sündisznótüskék meredeznek az orra alatt.
Öreg Buzogány András megsodorta az orra alatt a sündisznótüskéket, s nagyon szeretett volna velük valakit megszurkálni. Meg is fogadta, hogy ott nem hagyja többet Palkonyát, míg ez a csúf világ tart.
De azért a harmadik őszön is csak beállított a bécsi udvarba, s megkapta a kabátja szárnyát egy lisztes hajú fiatal úrnak, aki elsuhant mellette a márványoszlopos udvaron.
- Megálljon csak, uramöcsém! Ugyan legyen már hozzám annyi barátsággal, igazítson útba: a fiaimat keresem, a Buzogány gyerekeket.
- Poszogány, Poszogány? - tátogatta a száját a lisztes fejű.
- Nini, Gyurka - rikkantotta el magát az öreg -, ugye, te vagy a nógrádi alispán fia? Rád ismertem a csorba fogadról. Mondjad már, na, merre lebzselnek a cimboráid.
- Nem érteg motyort - fintorgatta az orrát a csorba fogú, s úgy elszaladt onnan, hogy majd magával rántotta az öreget.
Az meg úgy megdühödött, hogy nyilván utánavágja a kardját, ha egyszerre nyakába nem borulnak a fiai.
- Kisztihand, kisztihand, papa!
No, az öregnek se kellett egyéb, hogy megbéküljön. A kőangyalok majd elszálltak ijedtükben az oszlopokról, ahogy ráförmedt a fiúkra:
- Micsoda?! Hát tik már magyarul se tudtok, azt a madárijesztő hétszentségit az apátoknak!
- Dehogynem, apánk, dehogynem! - súgták a fülébe a vén szittyának a csirkévé vedlett ifjú sasok. - Hiszen a Gyurka is tud magyarul, pedig az már régebben elszakadt hazulról.
- Hát akkor mért nem úgy beszéltek? Aztán meg mért sugdolóztok, mint a rosszban járó?
- Azért, mert nem divat már magyarul beszélni - csöndesítették volna a gyerekek.
- Hát melyik úristennek van azt jussa megtiltani?
- Nem tiltja azt senki, de nem illik. Nem szereti a magyar szót a fölséges asszony, mert azt mondja, úgy recseg-ropog az, mint kocsikerék alatt a kavics. Szebb annál a német. Úgy veszi az be magát a fülbe, hogy szinte ragad.
Az öreg elfohászkodta magát szép borsodi idiómán[21]:
- Hű, a teremtésit annak a mángorlón finomított tajcsolásoknak! Hogy a nehézség cifrázná ki csörgemetélővel a megurasodott fületek gombját!
Azzal kirántva magát a fiai kezéből, csörtetett be a sok üres termen keresztül a királyasszony szobájába, aki éppen a pablikánmadarát édesgette valami nádmézes pószpásszal. (Pablikánnak hívták akkoriban a papagájt.)
No, a királyasszony papagája megmérgesedett, amikor az öreg magyart meglátta, és a királyasszony rózsás arca is elfehéredett a torzonborz ábrázat láttán. Az jutott eszébe, hogy ilyen lehetett az a Zách Felicián is, akiről ijesztő történetet olvasott egyszer a magyar históriában.
Az öregúr azonban sietett megnyugtatni, régimódi gavallériával ütvén össze a bokáját:
- Királyasszony, én Buzogány András vagyok, a Buzogány fiúk atyja.
- Ismerünk, jóember - enyhült meg az uralkodóasszony arca. - Mi jót hozott kegyelmed minékünk?
- Hoztam is, viszek is. Visszaadom a palkonyai dominációt, amit fölséged kegyelme nekem ajándékozott. Vinni pedig a fiaimat viszem vissza magyar embernek.
III.
Bölcs asszony volt Mária Terézia, tudta azt a nagy igazságot, amit az ősei nem tudtak, az utódai meg elfelejtettek: hogy könnyebb megfogni a magyarok lelkét egy csöpp mézzel, mint egy kád ecettel.
Nem haraggal felelt Buzogány Andrásnak a haragos szóra, inkább szelíden elmosolyodott.
- De hátha nem mennek?
- Kik? Az én fiaim?
- Azok az én híveim.
- Vér vízzé nem válik - vágta oda dacosan az egykori kuruc. - A természetet még fölséged parancsa se tudja megváltoztatni.
A királyasszony nem szólt semmit, csak megrázott egy aranyos csengőt, s kiadta a parancsot egy térdig harisnyás udvari lakájnak:
- Mutasd meg ennek a magyarnak a macskáimat!
Öreg Buzogány András palkonyai nemesúr akkorára tátotta a fogatlan száját, hogy majd kiesett rajta a feje. Hát mit nézzen ő a királyasszony macskáin, amikor macskát láthat Palkonyán is, mégpedig akkorákat, hogy Bécsben fölfogadnák őket oroszlánnak. A múltkor is akkora kandúrt ütöttek agyon a béresek, hogyha ez ennek a bőrbajuszú uraságnak a lába szárán mérte volna meg, hogy mekkora hó lesz a télen, alighanem strimfli nélkül szaladt volna ki a világból a jámbor.
A bőrbajuszú azonban sejtette, hogy az öreg kurucnak ilyen vérszomjas gondolatai vannak, mert nagyon nyájas vigyorgással kellemkedett neki vagy kilenc szobán keresztül, amik mind tele voltak kopaszszájú szentek írott képeivel, úgyhogy alig győzte előttük a keresztet hányni, mint illendőségtudó ember.
Csak akkor kapott észbe, amikor az utolsó terem aranyrámás képei közt ráismert a teveszájú Leopoldus imperátorra is.
- Hű, a keserves Ponciusát neki, de ríva fakadhatott ennek az anyja is, amikor az ölében dúcolgatta, oszt azt mondta neki, hogy "szép baba, szép, szép, szép".
Ha már a keresztvetést vissza nem csinálhatta, legalább egy kis káromkodással tette jóvá a vétkét!
A hosszú sor szoba végén egy kis benyílóba tessékelte be a lakáj a nemesurat. Nem volt abban egyéb egy bársonypokrócnál, azon pedig nem volt egyéb kilenc macskánál. A hosszú selyemszőrű, dudagömbölyű cicák szerteszéjjel szundikáltak a pokrócon, és lustán pillogtak föl az ajtónyílásra.
- Látolsz, mátyar? - kérdezte a bőrbajuszú.
- Látni látok - mordult el Buzogány -, de mi az istennyilát csináljak én ezekkel a förtelmes dögökkel?
- Meksimogatni - vihogott a cseléd.
Az öreg nemes világéletében utálta a macskát, legföljebb olyankor talált benne örömet, ha kutyát uszíthatott rá - de a királyasszony kedvéért erőt vett magán. Ha már arra támadt gusztusa a szépasszonynak, hogy ővele simogattassa meg a macskáit, hát ő azt is megpróbálja. (Ugyan, olyan szép asszonynak okosabb gusztusa is lehetne, azt a csillagos mindenit neki!)
A nagy hadivállalat azonban nem sikerült. Buzogány András úgy szaladt ki a macskaszobából, hogy maga is szégyellte. De hát olyan fújva, prüszkölve ugrottak neki a szikrázó szemű bestiák, mintha csak üzenetet kaptak volna a palkonyai atyafiaktól, hogy ez az a rettenetes macskahóhér, kinek ki kell szedni mind a két szemét.
Még akkor is alig szuszogott a nagy ijedtségtől, amikor már megint a királyasszony előtt állt.
- No, látta-e kelméd az én szilaj jószágaimat?
- Igenis láttam, fölséges asszonyom.
- Hát mit szól kelméd hozzájuk?
- Hát grácia a fejemnek, elég rusnya jószágok, de alighanem tigristejet szoptak kölyökkorukban.
- No hát jöjjön be hozzám kelméd estére is, ha csodát akar látni. Mikor én vacsorálok, akkor ezek a szilaj kis fenevadak mind ott állnak az asztalon. Mégpedig két lábon. A másik kettőben gyertyát fognak, úgy világítanak.
Térdet-fejet hajtott az öreg kuruc, mert értette, hogy mire céloz ez a beszéd, s úgy elsurrant az udvarból, hogy fiai se vették észre. Összevissza bolyongta délután a bécsi várost, még a szénáskerteket is megnézte, ott szalonnázott a boglyák árnyékában, de gyertyagyújtás idejére pontosan megjelent az udvarnál.
Ott már akkor várták, s vitték egyenest a királyasszony elejbe. Ott ült az egy kerek márványasztalnál, amelyik aranyabrosszal volt leterítve, azon pedig ott állt körben a kilenc macska két lábon, mind a kilenc egy-egy égő gyertyát szorongatott a két első mancsában. De úgy álltak ott, mintha csak kőből faragták volna őket. Még a szemük se rebbent, akárhogy cicegtek, siccegtek nekik az udvari tányérnyalók.
- No, Buzogány uram - pillantott oda Mária Terézia diadalmasan az öreg magyarra -, elhiszi-e már kegyelmed, hogy a szokás erősebb a természetnél? Úgy szelídítem én meg a szilaj magyarokat, mint ahogy ezek a vadmacskák meg vannak szelídítve.
Nagy vigyorgás támadt erre a fényes uraságok közt, s ügyet se vetettek a palkonyai kurucra, amikor odatoppant az asztalhoz, s kirázta a ködmöne ujjából az aranyabroszra azt az egeret, amit délután odakint fogott a szénáskertekben.
- Jaj! - ugrott föl sikoltozva a királyasszony egy karszékre, amint az egér végigosont az abroszon.
Mert hiába, csak asszony az asszony, ha korona is van a fején, s megírta azt már Born Ignác is, a nagy tudományú jezsuita, a császárnő természethistóriai múzeumának igazgatója, hogy természeti ellenkezés vagyon az egér meg az asszony közt.
A kilenc macska pedig elhajította a gyertyát, amint az egeret meglátták, s úgy elkezdték kergetni az istenadtát abban a nagy hodályban, hogy még egy óra múlva is alig bírta őket összefogdosni az udvari cselédség.
Öreg Buzogány András pedig, két marékra sodorva a bajuszát, odaállt a királyasszony elé, és odarecsegte neki az igazságát:
- Elhiszi-e már fölséged, hogy vér vízzé nem válik?